Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-07 / 1. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 CSALÁDI-KÖR Az öreg Nótárius farsangi levelei. — Mcgszivlelésül fiataloknak és öregeknek egyaránt. — Tisztelt Újságíró e e s é m uram! Ugyan a jó Isten szerelméért, mit kivan tőlem? Hogy én az újságjában Írjak leveleket a régi jó világból! Hozzá legyen mérve, hogy a bekövetkezendő far­sangra la, melyeknek minemüségét megszívlelhes­sék fiatalok és öregek egyaránt! No hiszen megadta nekem ecsém uram! Én beszéljek a farsangról, a szerelemről, az eljegyzés­ről, a lakadalmakról. a ki Isten jó voltából immá­ron azon imádkozom mindennap hűséges oldalbor­dámmal, szeretett Náncsimmal egyetemben, hogy a jövő-esztendő ilyen táján megölhessük aranvla- k ad a 1 m unkát! Bizony úgy; az aranylakadalm a t! Nem kis dolog ez ecsém uram. Még elgon­dolni is sok, hát még keresztül élni! Azonközben megjegyzem, hogy szívesen kezdeném legelőről megvest, mert Isten bizony semminémü okom sem vala megbánni, hogy életemet az én sírig hű Nán- csinmak kötöttem le. Hej pedig, mikor ennek előtte ötvenesztendőkkel körülötte settenkedtem, még az pokol is megmozdult, hogy egymáséi ne lehessünk. Az egyiknek nem tetszett a körösztölő neve ! Már hogy is lehessen a te feleséged, a kinek a neve : Náncsi! A ki mindenkire kiváncsi! — Csak ez a baj ? mondok. No akkor biztosan egymáséi leszünk. Hm, csakhogy ez a kezdetnek kezdete volt. Aztán következett csak a letánia. — Hogy hát szegény! — No ez sem haj. Gazdag a szive, tele van szeretettel. Többet ér az a világ kincsénél. — Senkinek sem szép, csak neked! — No hát akkor meg éppeg jól van. A kéne csak, hogy másnak legyen szép és nem nekem! Mire a jegyváltás békövetkezett volna, már az én Náncsim sánta is lett. A komaasszonyunk fogta rá. Pedig úgy lépegetett az én Náncsim, mint egy ka­tona liszt. Aztán arról is beszéltek, hogy belső nya­valyája van, a jövő tavaszon biztosan eljön a Ka­szás érte. A jó Isten tudja már, mi mindennemüséget kotyvasztottak még azok a komaasszonyok. De falra borsót hányhattak. Náncsit nekem rendelte a jó Isten és enyém is lett. Es a szive csakugyan tele volt eránvomban szeretettel. Ez a szeretet valóságos aranynyá változott. Azért hiszem, hogy a jó Isten elhozza az aranv- lakadalmunkat. — Ugv-e Náncsikám, szólok most is az asz- szonvnak, hogy e sorokat irom ecsém uramnak. Osztég mellém kuporodik a lelkem, mint a gyermek. — Tudod-e asszony, mit irok én most? — Már honnan tudjam ? — Mikor- először csókoltalak meg az anvádék portáján, a nagy diófa alatt, oszt’ te bcvádoltál! — Ugyan menjen már, ne beszéljen ilyeneket az aranylakadalom előtt, csak nem gyermek! — Az vagyok én lelkem, az, csakhogy olyan gyermek ifjú — ni. Bizony hogy megcsókoltam én az »öregcm«-et, a ki duzzogva hagyott magamra. Én pedig bizoüy hogy olyan boldog, olyan büszke és olyan büszke és olyan tiszta érzésű szívvel néztem sokáig utána, mint ” ennek előtte — mondok — ötven eszten­dőkkel ! íme öcsém uram, egy régi-régi házas­pár, a ki az arany lak adalomra készül! De hát talán kérdezni fogja ecsém uram js, meg az újságolvasók is, hogy m i n e k ok á é r t hozakodom én elő ezzel a belső családi Iraktácziók- kal, a minek ott a helye a tűzhelynél! Hát egyszerűen azért, hogy a fiataloknak ké­pet nyújtsak arra nézve, hogy ilyenek voltak a r é g i j ó családok élete, házassága. Úgy vagyon és nem másképpen, leányzók, legények és — a többiek! Pedig az én legény — koromban nem volt ám szokásban, hogy a vagyonra, meg a hozományra kontraktusokat írjanak. A kont­raktus a szereiéiből állott ki. Ez a kontraktus aztán meg volt ám pecsételve! Eszembe jut itt egy kis história. Még édes apám — nyugosztalja az Isten — beszélte el, mert vele történt. Egy farsangra uj papunk érkezett. Az öreg pap beteg volt, el kellett mennie Pestre, operaczi- óra. Hogy hogy nem, de megtörtént, hogy az uj papra kimondotta a szentencziát a szentszék, hogy valami jogi forma mián, nem volt joga esketni és a kötött házasságok érvénytelenek; újra el kell mon­dani a »holtomig«-lant. Peddig az akkori farsangon 12 pár esküdött hűséget egymásnak. A férfiak tud­ták meg először a kázust. Édes apám is haza ment nagy büszkén és mondja anyámnak : — No asszony, a házasságunk semmis! Most választhatsz magadnak más férjet. Édes jó anyám halálsápadt lett, aztán kérdezte: — És te más asszonyt választasz? — De hogy választok szentem, szólott apám és örömkönvek közt borultak egymás kebelére. — Ha százszor kellene esküdni — folytatta uramapám, mind a százszor neked mondanám el a holtamiglanl!-- Én is, zokogott jó édes anyám. És lássátok, igv tett mind a tizenkét pár. Egy­szerre indultak a templomba és egyszerre ujrázták meg a »holtomiglan!.« Hát azért mondom, hogy a házasságnak a le­geslegfőbb titka az igaz szeretet. E nélkül homokra épittek; olyan házat emel­tek, melyet elsöpör a legelső forgó szél. Pedig a házas életben vannak ám forgó szelek. — Ugy-e Náncsikám? kérdem az asszonytól, mikor e sorokat irdogálom. — De van ám, hanem osztég, ha elűztük, az­után van ám derült, nvugodt idő.-- Hát nálunk mikor volt a legnagyobb vihar Náncsikám ? — Ugyan, ne légy már gyerek, minek erről azoknak beszélni, a kik az aranylakadalomra ké­szülnek ! — Hozza Isten, angyalom ! — Csak nem beszél már most is úgy, mint ötven évvel ezelőtt. — De úgy beszélek ám. mert még most is úgy szeretlek, mint ötvenesztendőkkel ezelőtt. — En még jobban, szól az asszon}'. No uramecsém, hát mit szól ehhez? Nótárius. A leányka részvéte. Egv társaságban a dél-afrikai háború került szóba; a vélemény nagyon megoszlott; némelyek az angolokat pártolták, azt mondták, hogy már azért is pártfogást érdemelnek, mert a műveltséget ter­jesztik. Mások a burokért kardoskodtak, mert füg­getlenségükért és szabadságukért mennek a há­borúba. — És ön, kisasszony ? kérdezték egy szőke leánykától, a ki eddig nem vett részt a vitatko­zásban. — En, felelte a leány, a sebesültekkel ' érzek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom