Magyar Egyház, 2010 (89. évfolyam, 1-4. szám)
2010-07-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5. oldal MAGYAR REFORMÁTUS LELKIPÁSZTOR A TUDÁS ÉVSZÁZADÁBAN Dr. Gaál Botond, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem, egyetemi tanárának az Amerikai Magyar Református Lelkészegyesület évi közgyűlésén elhangzott előadása 2006. szeptember 4, Ligonier, Pennsylvania, USA Kik vagyunk? — Általános történeti rész A magyar református lelkésznek sokkal nagyobb a kultúraformáló szerepe hazánk életében, mint azt gondolnánk. Minden időben komoly, sőt súlyos döntéseket kellett hoznia nemzetéért. Egy ilyen döntési helyzetben volt a magyar református fiatal, amikor közvetlenül a reformáció utáni időben a nyugati egytemekre ment tanulni, s onnan hazajött. Mit látott nyugaton a 16. században? Az egyetemek meglehetősen konzervatív szemlélete azt eredményezte, hogy a külső technikai színvonal, azaz az egyetemeken kívüli természettudományos élet magasabb szintű volt, mint az egyetemi oktatás. Ennek pontosan fordítva kellett volna lennie. Az egyetemeket ebben a században éppen a külső technikai felkészültség késztette a gyorsabb fejlődésre. A magyar diák azonban ezt látta, és amikor hazajött, máris döntés előtt állt. Otthon ugyanis a Mohács-i vész utáni évtizedekben sem elegendő iskola nem volt, a külső technikai színvonalat pedig egynesen nyomorúságosnak lehet mondani. Nem volt más választás, minthogy először iskolákat kellett alapítaniuk kellő számban, majd pedig ettől remélni az ország fejlődését mind gazdasági, mind szellemi téren. Nem csodálkozhatunk tehát Méliusz Juhász Péternek, a magyar Kálvinnak a híres mondásán, amely a hazája iránti szenvedélyes szeretetből fakadt föl benne az 1560-as években: „Csináljatok a templomokból iskolákat!” Ezek az őseink jól döntöttek. Szűk száz esztendővel később már jelentkezett is ennek hatása. Egy volt sárospataki diák, tanár, Mikolai Hegedűs János 1648-ban ezt Írja: "Ihol az Úr az ő szolgái által megparancsolta a Magyar scholák építtetését, s hogy megfogyatkozott a szegénység!" De azon sem csodálkozhatunk, hogy az első magyar természettudósok kivétel nélkül mind református papok voltak, sőt a második és harmadik tudósnemzedék is valamelyik református kollégiumunkból került ki. A korabeli tantervek, tantárgyleírások alapján 1988-ban vizsgáltam meg, hogy a Debreceni Református Kollégiumban végzett fiatalember milyen ismeretanyaggal rendelkezett a 17. és 18. században. Az az érdekes kép tárult elém, hogy egy református lelkész teljes műveltségi ismeretanyagának mintegy 25%-át a természettudományi, 15-20%-át a jogi ismeretek, további 30%-át a mai értelemben vett filozófiai és végül pedig 25-30%-át a teológiai ismeretek tették ki. Ehhez jött jónéhány fiatalembernél az a többlet, hogy külföldön még további teológiai tanulmányokat folytathatott, sőt egyéb tudományokban is nagy jártasságot szerzett. Általában ez utóbbiakból lettek a Kollégiumaink professzorai. Ez az általános kép a 19. század elején már módosul és eltolódik valamelyest a teológiai ismeretek javára. A református lelkészeinknek ezt az enciklopédikus tudását honorálta az egyházi és világi közvélemény azzal, hogy „tudós és tiszteletes prédikátoroknak” nevezték őket. Abban a korban, nagyon nagy elismerés volt ez. Ma már elképzelhetetlen, milyen csodálattal tekintett egy magyar átlagember a református papra. Aztán még tartott ez a tekintély a 19. század folyamán is, de még a 20. század első felében is megvolt ez a respektus, s ekkortól kezdett rohamosan csökkenni és ma már kimondottan csak a lelkészt látják a „tiszteletes úrban”. Nyilván azért, mert a világ közben annyira megváltozott, pontosabban szakosodott, hogy az emberek nem is képzelhetik a papjukról azt a régi töltetű enciklopédikus tudást. Hogy milyennek kellene lennie egy református lelkésznek ma, arra nézve még nem fogalmazódtak meg általánosan elfogadott elvárások. Felsőoktatási intézményeink talán mondanak erről valamit a küldetésnyilatkozatukban. Ebben a helyzetben mindnyájunkat fölvidíthat, de el is gondolkodtat Barth Károlynak az az erény-katalógusa, amit megkövetelne egy modem műveltségű református lelkésztől: „Természetesen nagyon kívánatos, hogy az Ige szolgája erkölcsi jellem, vallásos egyéniség, ízléssel és műveltséggel bíró egyén legyen, szárnyaló és józan, imádkozó és fegyelmezetten dolgozó, természetes és szellemi, jó családapa, állampolgár és hazafi, széles látókörű és korszerű, társasági, mindenkit szerető és senkitől se félő, szabad és önként kötött, független és közkatonai engedelmességű, várakozó és aktív, békés és harcos, komoly és vidám, dogmatikus és politikus, a sportok iránt érdeklődő, nem filiszter, a proletárt, ateistát, pietistát saját maguknál jobban megértő, elméleti és gyakorlati pszichológus, praktikus és szárnyaló gondolkodású, pap, próféta, pásztor a gondolkodásban, beszédben, cselekvésben.” Ebből az ideálból legalább arra érdemes figyelnünk, hogy a lelkésznek tudnia kell, milyen szellemi környezetben él, korával tisztában kell lennie, egyébként nem tudja megszólítani az embereket. Úgyszólván maga előtt kell látnia azt, milyen ismeretet hordoznak a fejükben azok a hívek, akiknek tolmácsolni szeretné Isten üzenetét. Kérdezzük most mi is: milyenek azok az emberek, akiknek a mai református lelkész prédikál? — Az amerikai Time Magazine 1998-ban indított egy cikksorozatot, amelyben azt akarta megállapítani, hogy milyen is az az ember, akit a 20. század prototípusának mondhatunk. Vajon olyan, mint Einstein, Roosevelt, Gandhi, Martin Luther King, Teréz Anya, Picasso vagy Thomas Mann? Azóta már megjelent mindegyik cikk, s közben fölsoroltak száz jelentős személyiséget, majd 1999. december 31-re kiválasztottak hármat: Rooseveltet, Gandhit és Einsteint. Végül e háromból Einstein lett az évszázad embere. Őt tartják a legnagyobb hatású gondolkodónak, aki minden idők legsúlyosabb fölfedezését tette és humanista magatartásával is kivívta a világ rokonszenvét. A sorozat nagyon érdekes bevezetővel indul. „Ahogy mennek a századok, ..., ez volt az egyik legbámulatosabb: lelkesítő, időnként borzalmas, de mindig megejtő és magával ragadó. A 15. század például meglehetősen vad volt a reneszánsszal és a spanyol inkvizícióval. Gutenberg könyvnyomtató betűivel, Kopernikusz a naprendszerével, Kolombusz Amerikába vitt európai kultúrájával. És természetesen ott volt az 1. század, amely Jézus születésével talán a legmeghatározóbb lett valamennyi századra nézve. A Krisztus előtti 4. századot Szókratész, Platón és Arisztotelész tették emlékezetessé. De mi, akik a 20. században élünk, bizonnyal elmondhatjuk, hogy a miénk lehet az egyik a leginkább jegyzett négy-öt évszázad közül. - Csak néhány tény: ez a század hasította fel az atommagot, ez vitte az égre a repülőket, szállt le a Holdra és küldött járművet a Marsra, munkálta ki a relativitáselméletet, találta fel a tranzisztort és a mikrochipet, a penicillin, a DNS struktúrát, bombázta és festette Guernicát, fejlesztette ki a mozgóképet és a televíziót, győzte le a fasizmust és a kommunizmust, és hálózta körül információs vonalakkal a Földet, (...), hozta létre a dzseszt és a Beatleseket, látta Ghandit, amint sót párol a tengerparton és legyőzi a gyarmati uralmat, (...), minden
