Magyar Egyház, 2010 (89. évfolyam, 1-4. szám)
2010-07-01 / 3. szám
6. oldal MAGYAR EGYHÁZ valószínű veszély ellenére ... még elkerültük, hogy felrobbantsuk saját magunkat és Földünket.” Ebből az idézetből lehetetlen nem érezni azt az irdatlan magasságokig eljutott, szinte egész létünket átható szellemi örökséget, amelynek birtokában léptük át a 21. század küszöbét. De nyomban eszünkbe ötlik, hogy Barth Károly is a 20. században élt, s személyén keresztül velünk együtt él az a másik örökség is, amit mélyen a szívünkben hordozunk, hogy tudniillik mi a reformáció felől jövünk, és bensőnkben szinte társalkodunk az örökhagyó elődeinkkel. Nem tehetjük, hogy a jövőbetekintés végett a „múltat tükörül ne vennénk tol”. Nekem, mint aki kisdiák koromtól fogva a Debreceni Református Kollégium falai között nevelkedtem és ott dolgozom ma is, az évszázadok hitvallásainak történelmi hatása határozza meg mostani jövőlátásomat. A 16. századi Méliusz Juhász Pétertől, a „magyar Kálvintól” egyszer s mindenkorra megtanultam és magamévá tettem az ő hármas örökségét: a biblikusán hitvallásos elkötelezettséget, a tudományos nyitottságot és az egész népért, benne az egyházért végzendő felelős szolgálat indulatát. De a 17. századi puritánusok szemlélete is belém ivódott, és tulajdonképpen a mai hitéletünk is ugyanazon az ősi fán nőtt, amely a biblicitást, az életszentség követelményét és az egyház közéleti felelősségét termette gyümölcsként. Ha pedig a reformkorra és a 19. századi nemzeti érzés kifejeződésére gondolok, szintén van tanulnivaló örökség a debreceni szabadságharcos diákoktól és tanároktól. Őket ugyanis nem Rousseau és nem is a francia forradalom jelszavai lelkesítettek első renden, hanem a génjeikben hordozott és hitükben megélt predestinációs gondolat, amelyet a puritánoktól vettek át és általa kiválasztottságuk tudatában mentek harcba a nemzet szabadságáért. Én úgy látom, és úgy fogom föl, hogy még a 20. századi kommunista diktatórikus időszaknak is megvolt a maga jelentősége, ugyanis Isten gondolatai felől nézve a történteket, bizony, ő a mi hűségünket tette próbára, és arra tanított, hogy mindig volt és mindig is lesz „maradék a kegyelemből való választás szerint”. (Róm 11,5) Ez a maradék bizony az Isten igéje mellett kitartó hívők közössége volt, akiknek a tisztaszívű hitét és hűségét reprezentálja Tőkés László püspök is a maga kálvinista eleve elrendeltségében és harcában. Ezeket a tanulságokat is érdemes magunkkal hozni az eljövendő évszázadba! Az 1989-es politikai változás után odahaza sokan megpróbálták értelmezni az egyház helyzetét. Voltak, akik az egyház negyven éves pusztai vándorlásáról beszéltek, mások a babiloni fogság időszakához hasonlították az egyház életét a kommunista korszakban. Ebből meglehetősen éles vita is keletkezett. Szinte a fél ország ezt vitatta, a szószékekről is gyakran hallottam ezeket a megnyilatkozásokat. Őszintén mondom, hogy amikor ez az értelmezés áldatlan vitatkozássá fajult, nekem már nem igazán tetszett a dolog. A református ember ugyanis elsősorban előre tekint, a múltat pedig mint tanúlságot viszi magával, s mindig azt keresi, hogy a történelem Urának mi a célja velünk. Ezért én azt ajánlottam valamennyi tanítványomnak, hogy nézzék meg, miként vélekedne egy ilyen helyzetben Pál apostol. Különösen is a figyelmükbe ajánlottam a 2Kor 2,12 versét, amelyben azt olvassuk, hogy Pál Krisztus ügyén fáradozik Troas-ban és azt mondja, hogy “kapuk nyíltak előttem” az evangélium hirdetésére. Én ezeknek a kapu-felnyitásoknak örültem, és azt mondom ma is, ne vesztegessük az időnket a múlt gyarlóságaira, hanem a nekünk adatott lehetőségeket becsüljük meg és ahol kapuk nyíltak előttünk, oda menjünk be, amint Pál is tette. E számvetés bennünket lelkészeket megtanít mindenekelőtt arra, hogy Isten kegyelmes választása szerint a magyar népünk körében, a református egyház lelki-szellemi keretei között mindig szükség lesz a szolgálatunkra. Ha ezt hisszük, akkor arra fel is kell készülnünk. A felkészülés pedig azt jelenti, hogy figyelünk Isten igéjére, és egyúttal kihalljuk belőle azt, hogy Isten az ő szuverén akarata szerint merre szándékszik vezetni ezt a világot a tudományban, a társadalmi életben, a történelemformálásban, az életminőség emelésében, a szeretet megélésében. Papok vagyunk, azaz olyan „választott nemzetség”, akikre különös felelősséggel hárul a nemzedékek vezetése Krisztus evangéliumának hirdetése útján. (lPét 2,9) Ha ezt Krisztus követeként tesszük, akkor lehetetlen nem észrevennünk, hogy a történelem nem arra megy, amerre mi gondoljuk a véges emberi logikánk szerint. Figyeljük csak meg, hogy Kelet és Közép-Europából szinte valamennyi nemzet igyekezett Európába. Mindenki egyszerre akart bejutni az Európai Unióba, még azok is, akik nem sokkal előbb még egy másik ideológiát dicsőítettek. Istennek azonban más volt a végzése. Nem a mi törekvésünk szerint oldódnak meg a dolgok. Ugyanis Európa jött felénk, és kereste az igazi értékeket: a hűséget, a becsületet, az emberszeretetet. Pontosan azokat az értékeket, amelyeket a magyar bibliás keresztyénség évszázadokon át hirdetett. Mi csak azt láttuk, hogy népünk körében is olyan dolgok történtek, amire korábban nem is gondoltunk! így lesz a jövőben is. A tudós lelkipásztor is, aki nyilvánvalóan az európai kultúrember és szakember szemével nézi a világ eseményeit, az abban zajló fejlődési vonulatokat, a tudomány és technika kibontakozását, tulajdonképpen egy szemléletváltáson esik át. Egyrészt azért, mert akiknek hirdeti Isten igéjét, azok is szemléletváltást éltek már meg, ugyanakkor azonban vannak olyanok, akiket vezetni kell e szemléletváltásban. A „tudós és tiszteletes” lelkipásztor ilyesféle magatartást jelenthet a mai korban. Előre nézni, látni és vezetni! A keresztyénségnek pontosan ebben volt meghatározó szerepe a kezdetektől, és az európai civilizáció is éppen ennek a modellváltásos szemléletnek köszönheti, hogy minden más civilizációt meghatározó tényezővé vált. Ma az egész világ sietve siet ezt a magas kultúrát átvenni, s a népek annál jobban boldogulnak, minél jobban képesek azt alkalmazni a saját helyzetükben. Híveink, tanítványaink egyre gyakrabban fogják majd kérdezni, miben áll ennek az „európai csodának” a titka. Rácsodálkoznak majd: főként a keresztyénségnek köszönhetik! A szemléletváltásnak most három fontos területét szeretném kiemelni, majd pedig fölsorolunk néhány tanulságot. A tudományos gondolkodás fejlődése és annak hatása a teológiában Még mindig tart az a racionális szemlélet, amely a keresztyén gondolkodást az ember szellemi életének a perifériáján helyezi el. Valamilyen idejétmúlt eszmének tekintik, amelynek már nem sok köze van a modern tudományos gondolkodáshoz. Ha azonban komolyan végiggondoljuk a dolgot, látnunk kell, hogy - a természettudományok területéről hozva példát - a klasszikus mechanika, azaz közismertebb nevén, a newtoni fizika a görög tudományeszményből nem tudott volna kifejlődni. A görögöknek volt ugyanis egy nagy tehertétele, a dualista gondolkodás kátyúja. Szerintük ugyanis csak azt lehetett valóságosan is létező dolognak tekinteni, ami szükségszerűen és időtlenül igaz gondolati forma. Ezt aztán föl is ruházták isteni státusszal, az érzékelhető természetet pedig lefokozták az értelem számára nem méltó, illetve nem elégséges világgá. Ezzel szemben éppen a keresztyénség hozta azt a merőben új szemléletet, mely szerint a természet is teljes valósággal rendelkezik, hiszen Isten a világot a semmiből teremtette, azaz ő ruházta föl azt saját, teremtményű mivoltú, ra
