Magyar Egyház, 2007 (86. évfolyam, 1-4. szám)
2007-10-01 / 3-4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 17. oldal jövőjét látja az eseményekben. Távol az árkádív alatt valaki összekulcsolt kezekkel mintha együtt érezne a szenvedővel, tőle lentebb egy másik viszont eszelősen vigyorogva mutat felé. Van egy jól kiemelt szép női arc is a tömeg közepén, aki azok közül való lehet, akiket Jézus meggyógyított vagy követőjévé tett. (Lk 7 és 8) Talán éppen az, akit megmentett a megkövezéstől, s ezt követően megbocsátotta bűneit. És természetesen ott van a tengernyinek látszó indulatos tömeg. Ebben a környezetben, illetve Jézusnak ebben a helyzetében szól Pilátus a tömeghez, amely azonnal reagál. Pilátus ezzel kezdi: „íme az ember!” - Ecce homo! S ekkor máris kegyetlen indulatok szabadulnak el. - Javaslom, azt próbáljuk megérteni, hogy mit jelent ebben a szituációban az Ecce homo. Más jelent ez ugyanis a római embernek, és máshogy veszi a zsidó ember is. Pilátus ezt a kifejezést nem szánta gúnynak, sem Jézussal szemben, sem a zsidókkal szemben. Sokkal inkább a görög-római ember gondolatvilágát érdemes keresni e kifejezés mögött. Nem király, hanem most már csak egy ember áll itt, úgyszólván olyan, mint ti - szinte hallj uk-értjük mögötte a gondolatot. A helytartó mondhatná azt is, hogy, na lám, „nézzétek a királyotokat”, de nem mondja. Csak ennyi hangzik el: Ecce homo! Szeretné Pilátus megmenteni az embert, mert egyáltalán nem érti, hogy miért is kellene őt kivégezni. A római ember - ezt ismerjük a kultúrtörténetükből - becsülte a humánumot. A személyiség, az individuum prioritást élvezett a társadalommal szemben. Az emberség igen becses volt a római ember szemében. A zsidókat viszont nem szerette vallási diszkriminatív meggyőződésük miatt. „S ha Pilátus mégis talált közöttük embert, a keresztre feszítendő Krisztusban ismert rá.” Jézus nem is mondott ellene Pilátusnak, megalázott emberségében is méltósággal viselte a szenvedést. Kétségtelen, egy római ember szájából hangzik el: íme az ember! - azaz: tekintsetek e szánalomra méltó emberre. Minden bizonnyal ezzel akarja a zsidók részvétét felébreszteni. A történet mutatja, hogy ez a próbálkozás sem sikerült. A zsidók ugyanis másképpen fogják fel a dolgot. Ok egy olyan diadalmas Messiásról álmodoztak, aki politikai, szellemi, vallási síkon elhozza a nép boldog aranykorát, nem pedig olyanról, aki előttük álló voltában is le tud szállni az emberi lét legmélyebb mélységei alá. Egy ilyennel szemben meg kell védeni Isten megsértett dicsőségét, ezért halál reá: „Feszítsd meg!” Egyik jeles újszövetséges tudósunk, Mátyás Ernő szerint a „hitetlen emberség és az embertelen hit” hatalmas és sötét erői feszülnek itt egymásnak, s Jézus személyén ütköznek meg. Egyik fél sem érti a másik gondolkodásmódját, egyik sem tiszteli a másik érzésvilágát, tüzet és vizet jelentenek egymás számára, s ez Jézus egzisztenciájában mégis egy magasabb szintű létösszefüggésben fog megoldódni az ő halála révén. Itt közelítjük aztán meg annak a kijelentésnek az igazságát, amely immár hitbeli bizonyságként másképpen értékel: „íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) Ha Jézus alakját nézzük, úgy, ahogyan Munkácsy is ábrázolta, valósággal beteljesedve láthatjuk az általa is sokat idézett 22. zsoltár szavait: „Én csak féreg vagyok, nem ember, s az emberek gúnytárgya és a népek megvetettje.” Megkezdődik a búzaszem elrothadása - Pál apostol kifejező képét használva -, hogy aztán belőle új élet támadjon. (lKor 15) Munkácsy Jézusa fölfelé néz, lelki és testi szemeivel az Atyára tekint. Itt többet nem szól, mert megoldhatatlan és összebékíthetetlen emberi tényezők mérkőznek egymással. Két különböző világ csap össze, és ebbe az ördögi küzdelembe Isten „szenvedő szolgája” (Ézs53) pusztul bele. Miért? Mert emberileg nézve nincs megoldás, az ilyen csatának nincs földi győztese, de az Atya kegyelméből mégis lesz megoldás „minden értelmet felülhaladó módon” (Fii 4,7; lKor 2,9), s ezt egyedül csak Krisztus látja: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és az ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.” (Ézs 64: 4; lKor 2,9) Golgota A golgota koponyát jelent arámul, s ennek latin nyelven a calvaria szó felel meg. Golgotha volt a neve a Jeruzsálem városán kívül lévő koponya alakú dombnak, ahol másokat is megfeszítettek. Munkácsy képén a keresztre feszítés barbár aktusa már megtörtént, Jézus még él. Fájdalmas tekintetével az ég felé fordul. Mintegy három órát élt még a megfeszítés után, s itt most körülbelül olyan fél óra vagy teljes óra elteltével látjuk az eseményeket. Látszik azonban itt is, hogy a festő gazdag fantáziájával és művészi szabadságával élve rendkívül gondosan szerkeszti meg a jelenetet, és felvisz olyat is a vásznára, ami időben később történik, de ami lényegileg összekapcsolódik a nagypénteki történettel. Vegyük sorra ezeket. Megkönnyíti az események értését, ha összefoglaljuk, milyen demonstratív jelentése volt Jézus keresztre feszítésének. Keresztre feszítették a rabszolgákat, s ebben az esetben a rabszolgák halálával akarják csúfolni az álkirályt. Másodszor, a lázadónak is ez a kivégzésnem jár, hogy az egész világ előtt nyilvánvalóvá tegyék a zsidók hűségét a császár iránt. Harmadszor, az istenkáromló átkozott halálát kellett elszenvednie a hamis prófétának, hogy a vádlók a Tóra iránti hűségüket Isten előtt megmutassák. Jézus néhány közvetlen hívétől eltekintve a képen látható sokaság így érti és figyeli a Krisztus-eseményt. (Itt jegyezzük meg, hogy egyedül anakronisztikus dolog a képen az INRI felirat, amely ilyen formájában csak századokkal később terjedt el a latin nyelvű korszakban. A Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum kifejezés kezdőbetűs mozaikja ez. Eredetileg héberül, görögül, és latinul volt kitűzve Pilátus rendeletére.) Az evangéliumok Jézusnak a kereszten mondott szavaiból hét mondatot őriztek meg. Máté és Márk ugyanazt, Lukács és János hármat-hármat. (Mt 27,46; Mk 15,34; Lk 23,34; 43, 46; Jn 19,26, 28, 30) Ezeket és valószínűleg a teljes 22. zsoltár szavait részletekben mondhatta el Jézus a háromórai kínszenvedése alatt. A 22. zsoltár az ún. Messiás-zsoltár. Mármost ez a rabszolgák, lázadók és hamis próféták halálával csúfosan büntetett ember egyszer csak megszólal és ellenségeiért imádkozik: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” (Lk 23,34) Az újszövetségi szakértők feltételezése szerint a 22. zsoltár szavait idézhette sűrűbben, különösen is, míg fizikai ereje és tudata bírta, és ezzel a magatartásával valószínűleg komolyan meglepte a jelenlévőket. Különböző reakciókat váltott ki bennük, s ezt a Krisztushoz való viszonyulást próbálta Munkácsy az ő fantasztikus ecsetjével megfogalmazni. Mindenek előtt föltűnik, hogy a kereszt a kép jobb oldalán van, mégis ez a „középpont”, mert mindent ez határoz meg. Munkácsy is a kereszthez viszonyítva helyezi el az alakokat egy kis körben, egy nagyobb körben és egy még nagyobb körben. Ezt a szerkezetet követjük. Jézus keresztjét négy alak veszi körül: a vörös ruhás fiatal férfi a tanítvány János, aztán Jézus anyja, aki fia lábára borul, tőle balra Mária Magdaléna sír arcát kezeivel takarva, s a harmadik női alak kilétét pontosan meghatározni nem tudjuk. A bibliai leírás alapján többen szóba jöhetnek, ezért - meglátásom szerint - Munkácsy az ő alakjában Jézus női követőinek egy reprezentánsát festette meg. Kitárt karja és aggódóan szomorú
