Magyar Egyház, 2007 (86. évfolyam, 1-4. szám)
2007-10-01 / 3-4. szám
18. oldul MAGYAR EGYHÁZ szemei, de szép arca is arról árulkodik, hogy a Jézust szerető és kísérő nők egy általános példája lehet. Eléggé központba került a kék ruhás, létrás, szerszámos férfi. Lenéző közönnyel tekint a síró asszonyokra, mintha ezt mondaná: miért kell ezt az elvetemültét annyira megsiratni. Arcán látszik, hogy neki ez már a sokadik eset. Nem ő a hóhér, hanem a bekötött fejéről láthatóan zsidó mesterember, aki a kivégzéshez szokta készíteni, ácsolni a kereszteket. - Valószínűleg a rómaiak ezt is a zsidókkal végeztették el bérmunkában. Jézust egyébként a római kivégzőosztag feszítette meg. - A kék ruhás férfi létrája mögött egy erős római katona tartja távolabb a kisebb tömeget, erősen használva dárdáját. A létra fölött van egy kinyújtott karú római tiszt, talán ő lehet az, aki a katonák közül a hatalom pozíciójából ezt a durva kérdést tette fel Jézusnak: „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat.” (Lk 23,37) A kézmozdulata árulja el, hogy mond valamit. Az egyébként gondosan megfestett „háttértömegből” Munkácsy kiemelten előrehoz néhány alakot. Tudjuk, hogy ez a már nem túlságosan nagy tömeg a szanhedrin tagjaiból, azok szolgáiból, a római katonákból, az általános bámészkodókból vagy az arra járókból és Jézus követőiből állt. Az evangéliumok eléggé szűkszavúan, mondhatnánk lényegre törően írták le a történteket. Vannak azért lényeges információink, s ismerjük az ilyen kivégzés általános szabályait is. Ezek együttes alkalmazása segíthet megérteni, mit tartott Munkácsy fontosnak és kifejezőnek. A szanhedrin vezető tagjai tanúként jelentek meg a kivégzésen (Mk 15,31). Ezen felül Kajafásnak még papi funkciója is volt ott. A zsidó szokás szerint a főpap a hamis próféta bünvallására vár egy darabig, s más esetekhez hasonlóan itt is reméli, hogy a megfeszített Jézus visszavonja az önmagáról állított istenfiúságot, s ezzel igazolja a nagytanács halálos ítéletének jogosságát. Ekkor ugyanis a főpap feloldozhatja a szektaprédikátort, aki így már boldogan halhat meg a kereszten. Jézus esetében azonban a nem szokásosan várt bűnvallás történik, hanem szinte az ellenkezője, illetve gyökeresen más, mégpedig a messiási zsoltárt hallhatják tőle a 22. zsoltár szavaival. Ez érthetetlen és megmagyarázhatatlan Kajafás számára, s amikor a képen láthatóan egyik tekintélyes nagytanácsbeli taggal, talán éppen a fehér szakállú, idős Annással elindul hazafelé a pászkaünnep sürgős tennivalói miatt, szétterített kezekkel és csodálkozó tekintettel mondja el tanácstalanságát. Vajon és miért kérdéseivel készteti mély elgondolkodásra az öreg rabbitársát. Itt valami nem úgy történt, ahogy annak a zsidó vallásosság szerint történnie kellett volna. Az eddigi dráma mindenben az elgondolásai szerint ment végbe, itt azonban olyasvalami történt, ami túl van a rigorózus vallási törvényeken. A két fő vallási vezető fölött közvetlenül jobbra látható szintén két tekintélyes alak, akik a megfeszítettre néznek. Az írástudók, a teológusok vagy a vének közül valók lehetnek ezek, akik dölyfösen magabiztos tudásukkal mondják: „Másokat megszabadított, magát nem tudja megszabadítani. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk benne!” (Mt 27,42) Egészen idáig jutott a választott nép, hogy csak a nyilvánvaló tapasztalatra építi most már a hitét is, s azt szeretné, ha a Messiás levizsgázna előtte. Erre azonban Jézus csak a feltámadása után adja meg a választ a még akkor is ugyanígy viselkedő Tamásnak: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem látnak, és mégis hívőkké válnak.” (Jn 20.29) Külön érdekességként figyelhetünk föl arra, hogy a legkihívóbb magatartásé és legszemtelenebb indulatú kárörvendö alakot Munkácsy a „legelőkelőbb" helyre tette, innen középről csúfolódik a vöröstégla-színű ruhájában. Ez az alacsony ember most aztán rászórja a szenvedőre lelkének minden piszkos gondolatát, kihasználva a mögötte lévő sötét tömeghangulatot és az áldozat védtelen, tehetetlen voltát: „Te, aki lerontod a templomot, és harmadnapon felépíted, szabadítsd meg magad! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27,40) A jobb alsó sarokban a római katona már le is ült. A katonáknak a kiadott parancs szerint meg kellett várniuk a halál beálltát Ezek az események játszódhattak le Jézus szenvedésének első órájában. A szereplők is megfelelnek a történetileg is dokumentálható tényeknek. S bár ezek egymás után történhettek, talán éppen folyamatosan, mégis Munkácsy az egymáshoz képest időben eltolódó eseményeket három, térben is megkülönböztetett körrel ábrázolja. Amint azt jeleztük, az első kicsi kör, a kereszt körül az övéiből áll. Nyilvánvalóan ez a szívből jövő sírás megelőzött minden mást. Egy nagyobb kört alkotnak, és el is válnak az előbbitől az eddig jellemzett „szószóló” alakok, illetve a szinte csak néhány méteres körzetben kiemelt figurák. Ezek megnyilvánulásai voltak hallhatók az első bő óra alatt. Sokan aztán el is mentek haza. Felfedezhető azonban a képen egy nagyobb sugarú, egyre táguló idői kör is. Ott van a centurio majdnem Jézussal szemben. Nem a tömeget nézi, hanem tekintete a keresztre vetődik. Figyel! Szinte „várja” a pillanatot, amikor elhangozhat ajkáról az első Krisztus-bizonyságtétel a halál bekövetkezésekor: „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,54) Közben a háttér egyre sötétedik, a pirosló napból egyre kevesebb látszik. Előre vetül a Consummatum est! végkifejlet ideje, s ez fokozatosan közeledik. Jelzésszerűen már ott van a képen egy olyan figura is, aki már a hazatérő sokaságból való. A bal lenti sarokban szaladó kék ruhás ember ez. Már előbbre jár, mint Kajafás és Annás, de csak a képen. Ő megvárta Jézus halálát, és csak a rendkívüli természeti események láttán változott ellenkezőjére az indulata. Látszik az arcán, hogy beleréved a dolgokba és másként látja, kezével pedig a mellét veri a zsidó bünbánat kifejezéseképpen. Ez még nem jelenti a megtérést, hanem csupán annak döbbenetes belátását, hogy tévedett. Méghozzá olyan nagyot, hogy maga sem érti egyelőre! Ez szimbolizálja a Golgothán lezajló, időben utolsó eseményt. Nem szóltunk a kép kapcsán a Jézussal megfeszített két másik emberről. Pedig az egyik, talán a hozzánk közelebb lévő megért valamit az ellenségeiért is imádkozni tudó Krisztus fenségéből, vagy bizonnyal azt érzi át, hogy a mellette szenvedő Valaki ővele is sorsközösséget vállalt. Ezsiás próféta szavai Jézuson beteljesedtek: „bűnösök közé számiáltatott” (Ézs 53,12), de ezzel pontosan az ő áldozatának a nagyságát fejezték ki, mint ahogyan az egész Krisztus-keresztet is sikerült Munkácsynak „fényesen kidomborítania”. A passiótörténet, pontosabban a Krisztus-trilógia megfestése Munkácsy Mihály egyik legnagyobb szellemi alkotásának látszik. 0 maga is megértette a Krisztus-esemény horderejét, s nyilvánvalóan egzisztenciálisan is rezonált erre úgy, hogy önmagán átszűrve mindegyik alkotásában egy olyan képes Bibliát tett elénk, amelynek minden részlete egy ecsettel kifejezett és elmondott prédikáció. Azért tudott az ecsetjével ilyen szépen és igazul „fogalmazni” valóságos igehirdetéseket, mert a Bibliát követte. Művészi szabadságát szinte mindenütt ennek a szolgálatába állította. Éppen ennek segítségével tudott megszabadulni minden korábbi, Krisztus-eseményt ábrázoló képekhez tapadt anakronizmusoktól, rájuk aggatott fölösleges tradícióktól, bizonyos korszellem túlzásaitól és általában a történeti valóság és valóságos történet bármilyen megmásításától. Ha itt most befejeznénk mondanivalónkat, bizonyára többen
