Magyar Egyház, 2004 (83. évfolyam, 1-4. szám)

2004-04-01 / 2. szám

10. oldal MAGYAR EGYHÁZ PATAK BARÁTJA DR. EUGENE OSTERHAVEN 1915 - 2004. Az elmúlt év során, Patakról hírt kapva, több ízben felszakadt szívemből a költő szomorkás éneke: ”Hullnak, hullnak, egyre hullnak Színe-java a magyarnak Itt is egy név, ott is egy név Hányat elvisz egy múló év! ” Palumby Gyulára, Bertha Zoltánra, Patak nevelt­jeire, később pap-tanárai színe-javára gondolok. A nyíló év ott kezdődik, ahol a múló végződött. Ismét ajkunkra kíván­kozik a válásra intő búcsúdal. De most nem a Bodrog part­ján fekvő, kicsi utcákkal szegélyezett, sok-sok álmot, sok örömöt súgó iskolakert koszorúzta öreg Kollégium, hanem a Michigan állambeli sok ékes épületekkel megépült Hope College és Western Seminary felé fordulva énekeljük: ’’Válásra int immár az óra”. Nem egy nagy nevelőtől, hanem Patakot rajongásig szerető ’’Patak Barátjától” Dr. Osterhaven professzortól, sokak szeretett Eugene Bácsi­jától, iskolánk tiszteletbeli tanárjától ’’honoris causa” dok­torától búcsúzunk. Patakot századokon át neveltjei minősítették, amikor kellett védelmezték. Ilyen időszak volt a huszadik század második fele, a magyar történelem korunk szellemi életét megbénító negyven éve, melyben a politikai és egy­házi centralizált hatalom mindent elkövetett, hogy a köztu­datot durva erőszakkal érzéketlenné tegye a sajátos, száza­dok formálta szellemi kútfők értékei iránt. Ez a törekvés Patakot sem hagyta érintetlenül. Hogy szeretett Kollégiu­munk él, nagyban köszönheti Patak ország-világ minden táján helytálló neveltjeiből alakult Öregdiák Köröknek, s ami az említett fél évszázad nagy nyeresége, Patak Barátai szervezett megjelenésének. 1987-ben történt ugyanis, hogy a Pataki Diákok Köre utódaként, a már csak kevés véndiákból és az elköltö­­zöttek leszármazottaiból megalakult Patak Barátai néven induló munkaközösség célul tűzte ki, hogy főleg a Holland eredetű református testvérekkel, ugyanakkor számos más amerikai református és presbiteriánus egyházi vezetővel karöltve mindent megtegyen, hogy Patak, mint egyházi iskola, újra kezdhesse a tiszáninneni reformátusság és az egyetemes magyarság szempontjából nélkülözhetetlenül fontos szolgálatát. Amikor olvadozni kezdett a Patakot der­medtségben tartó jégréteg, sok nyilatkozatot hallottunk ne­ves magyarországi írók, közéleti férfiak szájából, akik sorra mind elismerték, mily sokat jelentett számukra és általában a Magyar művelődéstörténet számára Patak. Folyton múlt időben, úgy, hogy ’’jelentett”. Soha egyszó arról, hogy miért kellett elvenni, szétzúzni azt a nevelési rendszert, amely jó, keresztyén és nemzeti volt. A Pataki Öregdiákok és Patak Barátai viszont azt kérdezték: Lesz-e Patak, századunk utolsó negyedében, egy megváltozott társadalmi rendben az, ami századokon át volt, s minek lényege, a magyarság műveltség állományát hiány nélkül megőrizni tudó és jövendő nemzedékeknek átadni akaró Református Főiskola, vagy marad annak, amivé lett, legszűkebb kör­nyezetét szolgáló, érettségi bizonyítványt osztogató négy­­osztályos gimnáziumnak? Miért csak a múltban? Miért nem a mában, a holnapban? Fájt, kimondhatatlanul fájt ez a Patak, - a múltban. Régi igazság, hogy a legszentebb gondolatnak sincs ereje és hatalma arra, hogy önmagát megvalósítsa. Személyiségek kellenek, akikben szenvedéllyé fokozódik és életcéllá szilárdul a gondolat. Ilyenekről is gondoskodott Isten. Ebben az összefüggésben említendő minden más név felett Eugene Osterhaven neve, aki 1940-es évek óta szerel­mese iskolánknak. Nevét olyan áhítattal említette tanítvá­nyai előtt, kiknek száma kollégiumi és teológiai tanársága évtizedei alatt ezrekre nőtt, hogy egyszer egy közülük, szent meghatódottsággal hazamenve, szinte egész éjszaka kereste Sárospatak nevét a Bibliában, gondolván, hogy ek­kora megilletődöttséggel csak bibliai városnevet lehet em­líteni. Temetésén hat szolgálattevő említette megannyi kiej­téssel, Patak ameriakaiak számára szinte kiejthetetlen nevét. A temetési istentiszteleten az előfohász előtt felol­vasott, szépen fogalmazott Patakról érkezett levél, az iskola háláját és köszönetét tolmácsolta. Amikor a nekrológ írója Dr. Osterhaven szeretett iskolájára utalt, nem a Hope Col­leger, nem is a Western Seminary-t említette, hanem Pata­kot, melynek újraindításáért az egész várost, három refor­mátus egyháztestet és öt egyházmegyét mozgósított. Mi, akik Isten kegyelméből közeli barátai és munkatársai lehet­tünk, nemcsak azt tudjuk, hogy minden követ megmozga­tott az iskola újraindításához szükséges milliók előterem­tésére, de annak is tanúi lehettünk, hogy ő valósággal ’’kiimádkozta” Istennél Patak újraindulását. Idevonatkozó széleskörű levelezése, kiegészítve e sorok írójának körle­veleivel, felhívásaival, mint gazdag adattár Patakon van és feldolgozásra vár. Abból majd nyilvánosságra kerülnek nemcsak az itteni, de a hazai segítő szándékok és az újrain­dulást károsan késlelteő törekvések, mert sajnos ilyenek is jelentkeztek. Említett levéltárban fellelhető a Tiszáninneni Egyházkerület Elnökségének, Kürti László püspöknek és Dr.Újszászy Kálmán fögondnoknak Dr. Osterhaven-nel folytatott vaskos levelezése. Evek során biztatták Patak barátait, hogy az iskola feltámadásának ideje közeleg. Tőlük jött az üzenet 1987 nyarán, hogy Sárospatak érdeké­ben eljött a cselekvés órája. Ösztönzés volt számunkra Magyarország akkori miniszterelnökének New York-ban és Washington-ban tartott sajtókonferencián elhangzott ked­vező nyilatkozata. A Sárospataki Református Kollégiumi Alapítvány létrejöttével tanúsított óriási áldozatvállalás is biztatólag hatott. A cselekvés órája akkor jött el, amikor a legna­gyobb segítséget ígérő Nyugat Michigan-i központtal meg­alakult az anyagiak összegyűjtésével megbízott ’’Reclaim Sárospatak” Committee. Felelős vezetőit három református felekezet, a magyar reformátusokat is beleértve, továbbá két presbiteriánus egyháztest és az Amerikai Magyar Re­formátus Egyesület adták. Annak hattagú bizottsága

Next

/
Oldalképek
Tartalom