Magyar Egyház, 2001 (80. évfolyam, 1-3. szám)
2001 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3. oldal CSENDBEN ISTEN ELŐTT Ennek a rövid meditációnak e címet adtam, hogy Csendben Isten előtt. A magam életéből tapasztalom, hogy minél többet vagyok csendben az Úr előtt, annál több lelki áldásban van vagy lehet részem. A csend nemcsak azért áldásos, mert így odafigyelhetünk megszólító Urunk szavára, hanem azért is, mert magunkba szállva érezhetjük saját vétkeink, hibáink súlyosságát. Az embernek olyan bűnös a szíve, hogy megpróbálja magát másnak mutatni, mint amilyen volójában. Ez azt jelenti, hogy jobbnak mutatja magát, mint amilyen. Ezért lesz képmutató. A képmutató ember megbízhatatlan, hazudik és látszatéletet él, úrrá lesz rajta a kapzsiság, a pénzszeretet, vagyongyűjtés. Isten előtt nem élhetjük ezt a látszatéletet. Milyenek vagyunk valójában? Ha őszintén elcsendesedünk Urunk előtt, rájövünk arra a cáfolhatatlan tényre, hogy nagyon sok gonoszságot, hazugságot, részrehajlást, hamisságot, érdek- és pénzbarátságot hordozunk magunkban, és félő, hogy a bennünk lévő gonoszság úrrá lesz rajtunk és sokszor érdekvallásos álarcot vesz fel, képmutatás mögé rejtőzködik, és az emberben a gőgöt és a felfuvalkodást munkálja. Félelmetes dolog még kimondani is: az ember a vallást önzése, hamis érdeke, kapzsisága vagy nagyravágyása szolgálatába állíthatja. Jézus nagyon jól ismeri az emberi szívet. Tegyük fel magunknak a kérdést: Nem tesszük a kegyességünket, hitünket helyére? Amennyiben hamisan akarjuk megmutatni magunkat Isten előtt, félő, hogy így egyenesen elszakítjuk magunkat Tőle. Beszélhetünk másoktól ránk ragadt beszédstílusban Jézusról, lehet az igehirdetés ideig-óráig tartó szépen megdicsért vagy megbírált prédikáció, vagy elmondhatjuk, hogy hogyan tértünk meg, de ha nincsenek a hitünknek megérett, szeretetből fakadó naprakész lelki gyümölcsei, akkor minden-minden hiábavaló. Ha letagadjuk azt, amink van, és amit a mi Urunk azért adott nekünk, hogy azt tovább adjuk, ha valaki kenyeret kér és mi követ adunk helyette, aki kér, oda kellene fordulni és mi elfordulunk, így megcsaljuk magunkat, bármennyire is akarnánk mások előtt jók lenni. Az ember a maga gőgje és bűne miatt nem ismeri el, hogy természetétől fogva romlott, s ebből a romlottságból csak Isten bűneinket megbocsátó szeretete tud megszabadítani. Az első a bűnbánat. A gyógyulás útja az, ha töredelemmel, őszintén Istenhez fordulunk és kérjük Őt, hogy Krisztusban bánjék velünk a mi állapotunk szerint. Ha előtte gyakran vagyunk csendben, a bűnt és hamisságot meglátjuk magunkban, és nem csaljuk meg magunkat. Urunk a farizeusokat azért ítélte meg, mert tagadták, hogy bűnös emberek. Ezért mondta nekik: „Az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, csak a betegeknek.” Pásztori szeretettel ajánlom mindannyiunknak, hogy többet legyünk csendben Urunk előtt, megvizsgálva a magunk életét, hogy ne egymás romlására, hanem embertársaink javára éljünk. Óvjon meg Isten minket a hit hamis látszatától. Emberekkel vagyunk körülvéve, akiknek nagyon sok a fájdalmuk, lelki problémájuk, akik szomjúhozzák a mi szeretetünket. A szeretetnek van egy soha ki nem apadó forrása — Isten. Aki ebből a forrásból naponként akar meríteni, az megtelik szeretettel, melyet tovább akar adni. Legyünk hát vele élő kapcsolatban — csendben Isten előtt. Baráth Imre KARÁCSONYI FOHÁSZ ERDÉLYBŐL Édes jó Atyánk! Bocsásd meg nekünk, hogy karácsonyvárásunkban is olyan sokszor a magunk belátása szerint keressük a szeretetet és a békességet. Fénnyel, ünnepélyességgel próbáljuk fedezni lelki sivárságunkat, s jókívánságaink csak üres szavak. Légy kegyelmes hozzánk, méltatlanokhoz és bűnösökhöz, mint hajdan az első igazi karácsonykor, és taníts helyesen keresni. Nem külsőségekben, hanem kitartóan és hódolattal. Nem túlharsogva egymást, hanem elcsendesedve, hogy meghalljuk az Ige útmutatását, és biztatását, s reánk szálljon és bennünk maradjon a Jézus hozta szeretet és béke. Ámen. A JÁSZOL Kicsiny jászol vagyok csupán, s nagy gondomat sírom: bölcsőnek kéne lenni, lám, Isten Fiát bírom! Van bennem széna, szalma, sok s nincsen puha pehely. Mint emberszív, olyan vagyok: kemény, szűk, durva hely! Mégis (ki látott ily csudát?) bennem Isten Fia! A szívnek is Ég s Föld Urát szabad hordoznia! Albert Bartzsch
