Magyar Egyház, 1994 (73. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 2. szám
6. oldal MAGYAR EGYHÁZ VÉGRENDELET A Gyülekezetünk Női Köre nagy hálával köszöni meg a fényes ünnepséget az egyház és a Női Kör tagságának, a munkálkodóknak, az adakozóknak és a vendégeknek. Isten segítsen bennünket, hogy a 70-ik évfordulót is hasonló lelkesedéssel és békességben megérhessük. Forró Sándor, esperes Hatvan esztendő előtti segédlelkészi emlékeim között találtam az itt következő történetet. A minap is meghatódva olvastam. így szólt: Akármennyire is szerette az én kedves öreg bátyám, Balogh János, hű élete párját, Szabó Juliannát, a mennyekben székelő Úristen szent felségének az volt az akarata, hogy csúf, ködös, novemberi napon magához szólítsa az asszonyt. Balogh János nagy szomorúsággal előbb holtában mozdulatlan asszonya fölé hajolva, majd felegyenesedve, kalapját levéve, kezét összekulcsolva csak ennyit mondott a körülötte állóknak: „Hát meghótt. Áldassék az Isten akarata.” Elsiratták, el is temették az asszonyt. Maga özvegy embere harangozott neki. Olyan fájó szívvel húzta a harang kötelét, hogy a harang nem is olyan egyszerűen kongott, hanem szinte muzsikált. Azt is úgy mondta el az ércnyelv, amit és ahogy Balogh János húsnyelve soha nem tudott volna elmondani. Sokáig húzta elment asszonyának, sokáig búcsúzott tőle. Miközben húzta, bizonyára szaporán pergett le öreg arcán könnye. Senki sem látta ugyan, egyedül volt fenn a toronyban, de biztos, hogy szépen elköszönt tőle. Mert sem a temetésen, sem azután Balogh János már nem sírt, nem is szólt. Csendes, nyugodt arccal kísérte a halottat nyugvóhelyére. Öreg arca ráncai kisimultak, szája szélére mintha mosoly ült volna. Ha tudnám, hogy nem szentségtörés, azt mondanám, hogy amikor koporsószegezés előtt Balogh János utoljára megnézte útra készülő élete párját, az láttam, hogy az az alig észrevehető mosoly a halott ajkán az ő orcáján is ott volt. Talán azért, mert az életben is olyan egyformák voltak, annyira ugyanazt tette az egyik, mint a másik. Úgy szerették egymást. De a zsoltáréneklés és imádságok, no meg az illendő halotti tor után eljött a nap vége. Másnap pedig elhívta a jegyző úr Balogh Jánost, hogy tudomására hozza elment asszonya végakaratát. Felolvasta a jegyző úr a testámentumot, amely nem sok szóból állott, de még onnan túlról is Szabó Julianna hűséges és szerető hitvesi szívét mutatta. Az asszonynak volt valami saját vagyona, nem is kevés és azt mind Balogh Jánosra testálta, meghagyva neki utolsó kérését, hogy azt az Akácos dűlőben lévő földet ezután is éppoly szeretettel gondozza, mint azelőtt; bocsánatot kérve, hogy többet nem hagyhatott neki, merthogy nem volt többje. Szépek voltak a szavak, benne az asszony lelke, az öreg jegyző úr is olyan remegő hangon olvasta, hogy még egyszer meg kellett könnyezni az áldott jó asszonyt. Azután a jegyző úr összefoglalta a végrendelet tartalmát így: „A felolvasottak szerint néhai Balogh Jánosné, Szabó Julianna mindenét kegyelmedre, Balogh
