Magyar Egyház, 1991 (70. évfolyam, 1-6. szám)
1991-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5. oldal AZ IGE CSALOGÁNYA (SZENCZI MOLNÁR ALBERT EMLÉKÉNEK) Amióta megkaptam Főtiszteletű Püspök Urunk megtisztelő meghívását e ma esti szolgálatomra, a reformáció történelmi jelentőségű eseményével, annak Istentől választott és áldott szereplőivel, valamint amaz őszi püskösd lelki, szellemi, kulturális és társadalmi hatásaival kapcsolatosan rengeteg kérdés foglalkoztatott. Úgy éreztem, elveszek a kínálkozó kérdések labirintusában. Tárgy- és témaválasztás tekintetében szabad kezet kaptam: köthettem személyekhez és választhattam a szabad reformációi tételek között is. Úgy érzem, mindkét lehetőséget kihasználtam azzal, hogy egyik legjelentősebb reformációi örökségünk: református egyházi éneklésünk kérdését felvetve zsoltáros prédikátorunk: Szenczi Molnár Albert emlékének adózom. A reformáció a keresztyén egyház életében sok áldott változást hozott, illetve annak sok ősi életmegnyilvánulását állította helyre, de legjelentősebb újra-feltalálása a személyes hit és felelősség felismerése és hirdetése volt. Ez az „új bor” szükségképpen „új tömlőt” követelt magának kultikus, szervezeti és kormányzati síkon egyaránt. A kultuszban, az Isten imádásában, a gyülekezet nem passzív szereplő többé, hanem minden hívő lélek aktívan és személyesen vesz részt. Ez határozta meg a református liturgiát, istentiszteletünk rendjét és lényegét. Református istentiszteletünknek pedig egyik lényeges alkotóeleme — az imádság keretében — a gyülekezeti éneklés. Részt vesz a gyülekezet az istentiszteletben az igehallgatás, az imádság, valamint hitének megvallása útján, de legcselekvőbben mégis a gyülekezeti éneklés útján kapcsolódik bele a kultuszba. Mi sokra értékeljük a középkori keresztyén egyház művészien magasfokú egyházi zenéjét, csodálatos kórusait, zenekarait és klasszikus zeneműveit, de református keresztyén hitünk szerint a színében és művészi értékében szegényebb gyülekezeti éneklés sokkal személyesebb részvételt enged a léleknek Istenhez-szárnyalásában. Az én fülemnek is jól esik egy szép, sokszólamú kórus, de szívemnek kedvesebb egy családi hajlékban felcsendülő unisolo talán rekedt vagy cérnahangja ... Én is örömmel vezettem 32 tagú református egyházi vegyeskart és 40 tagú férfikart, mégis úgy átmelegszik a szívem, ha egy lelkesen éneklő gyülekezet ajkáról hallom: „Tebenned bíztunk eleitől fogva ...” S nincs szomorúbb látvány, illetve hallomány, mint egy zsoltárait elfelejtő vagy énekelni szégyellő ún. református gyülekezet! Ha hívek akarunk maradni a reformációban nyert örökségünkhöz, nekünk tudnunk kell, hogy a református gyülekezeti éneklést nem pótolják az oratóriumok, a felelgető kórusok, zenekarok és főleg nem a magukban szólózó kántorok énekei. Nekünk az a hitünk, hogy „magánosak imádsága lelkesülhet bár buzgósággal, de együttes tiszteletünk felülmúlja azt méltósággal”. Hiába nézed a magasba röppenő pacsirtát, ha lelked a földön marad... Nekünk nem csak egyszerűen „szívügyünk”, de lelki-egzisztenciális kérdésünk a gyülekezeti éneklés s ezáltal aktív részvételünk a gyülekezeti kultuszban. Az ének megdallamosított imádság. A dallam szárnyat ad a léleknek Isten felé szárnyalásában, nem is beszélve a hittől és Lélektől ihletett zene lélekformáló erejéről. A művészetellenességgel alaptalanul megvádolt Kálvin János is határozottan vallja az evangéliumtól ihletett zene erkölcsi formáló erejét. Különösen áldott szolgálatot végez az ének a gyülekezet lelkében, ha a kiválasztott ének visszhangként felel a hirdetett Igére. Megerősíti, beágyazza és elmélyíti azt a lélekben. Ilyenkor szinte hitvallásként zeng az ének. Ha pedig elhittük és megláttuk református gyülekezeti éneklésünk jelentőségét egyházi életünkben, mélyebben tudjuk értékelni annak a zsoltáros prédikátornak, Szenczi Molnár Albertnek reformátori életművét, aki ezelőtt 366 évvel Zsoltároskönyvével, a Psalterium Ungaricummal ajándékozta meg egyházi életünket. Nem térünk most ki másirányú — külföldön is nagyra értékelt tudományos munkásságára, csak e sajátos, nagy életművére. Pedig ez nem is eredeti alkotás, hiszen fordítás és átdolgozás. Mégis az a csodája, hogy sajátosan az ő szolgálatán át csendültek fel református egyházunkban — anyanyelvűnkön — minden idők legbiblikusabb istenes énekei, a zsoltárok. Énekelte ezeket az Ótestamentum népe, majd az újtestamentumi ősgyülekezet. A római és a bizánci egyházakban a zsoltárok az istentiszteleteken még mindig jelentős helyet foglaltak el, de elveszítették gyülekezeti énekjellegüket. A zsoltárok igazi gyülekezeti énekjellegét a reformáció adta vissza. Luther Márton már maga is költött át zsoltárokat, de „a gyülekezeti zsoltár-éneklést Kálvin János emelte arra a hosszú ideig kizárólagos rangra, amelyet az a genfi reformáció egyházaiban élvezett századokon át. Ma is énekelt zsoltáraink, az ún. genfi zsoltárok nem is Genfben, hanem a francia királyi udvarban Marót Kelemen udvari költő tollából születtek olyan bibliai hűséggel és kiváló versformában, hogy azok rövidesen elterjedtek mindenfelé s magukra vonták Kálvin figyelmét. Kálvin hívására Marót Kelemen ■— Párizsból menekülve — két évig Genfben tartózkodott s 1544-ben hekövetkezett halála után a részben félbemaradt munkáját Beza Tódor folytatta kisebb költői tehetséggel, de az ügyhöz méltó és nélkülözhetetlen alázattal. A 150 zsoltár teljes fordítása 1562-re készült el. E zsoltárszövegek dallamai különböző szerzők művei, de a 124 önálló dallam közül 81-et Louis Bourgeoys szerzett. A többi dallamon több szerző osztozik, akik közül legismertebb előttünk Goudimel neve, aki a zsoltárok kórus-feldolgozója is. A Genfi Zsoltárok rövid idő alatt meghódítják a reformámátus egyházak és gyülekezetek szívét. Mihozzánk Szenczi Molnár Albert hozza el az 1607-ben Herbornban megjelent, 99 nap alatt készített fordításával. Alapszövege a Lobwasserféle német fordítás, de figyelembe vette a francia szöveget és az akkori bibliai szöveget is. Fordítása valóságos remekmű lett. Csomasz Tóth Kálmánnal együtt vallanunk kell, hogy ezt a munkát így csak a Szentlélek Isten segítségével és ihletésével végezhette el. Magától adódik a kérdés: Mi az oka annak, hogy az utóbbi 150 év folyamán a zsoltárok annyira visszaszorultak egyházi éneklésünk területéről? Egyik oka a XIX. század szikkadt, hitetlen levegője volt — a másik pedig az, hogy nem őriztük elég híven e drága reformációi örökségünket. Református múltunk és a nagy hívő Szenczi Molnár Albert iránti kegyeletünk ma arra kötelez bennünket, hogy az utóbbi másfél században a zsoltárokkal szemben elkövetett hibáinkat jóvá tegyük: gyülekezeti éneklésünkben a zsoltároknak olyan szerepet és helyet biztosítsunk, amilyet nagy értéküknél fogva elfoglaltak a múltban, hitben és ízlésben erősebb református nemzedékek életében. Mit tehetünk ma zsoltáréneklésünk megjavítása érdekében? Ez a kérdés az, amelyre adott vagy adandó válaszunk méri le egyházi és gyülekezeti életünkben: mennyire őrizzük híven e reformációi örökségünket. Felmerül e kérdés kapcsán gyülekezeteink kántor-hiánya s a szolgáló kántorok és lelkipásztorok igen hiányos zenei képzettsége, újabban felmerül énekeskönyv hiányunk is -— bár ez utóbbi jó jel gyülekezeteink ébredező hitéletére.
