Magyar Egyház, 1988 (67. évfolyam, 2-4. szám)
1988-07-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3. oldal MENNI VAGY MARADNI? „Engem is, mint majdnem minden erdélyi értelmiséget, állandóan ez a kérdés foglalkoztat: menni vagy maradni? Mikor azt hiszem, végleg a maradás mellett döntöttem, ismét megújulnak a kétségeim. Gyermekeim elárulójának, jövőjüket veszélyeztetőjének érzem magam. Sokáig az a gondolat foglalkoztatott, hogy gyávaság áthárítani rájuk a döntést: menj, ha akarsz, én segítelek, de nekem maradnom kell! Ügy éreztem, az értük érzett szeretet és aggodalom arra az áldozatra kényszerít, hogy vállaljam magamra a döntést, vegyem vállamra a felelősséget, tépjem ki magam Erdély földjéből és kezdjek új helyen új életet az ő lehetőségikért, magamat örökös honvágyra és lelkiismeretfurdalásra kárhoztatva. Talán most az Üristen különös kegyelméből sikerült megtalálnom a választ, amely közületek csak azokra érvényes, akik hisznek abban, hogy a világon semmi sem történik véletlenül, hanem sorsunkat az isteni gondviselés igazgatja. Az átlagostól eltérő és nehezebb sorsom minden csapása után elgondolkoztam azon, hogy miért is történt ez épp velem és ismét velem. A választ abban találtam meg, hogy Isten le akart hántani rólam minden külsőséget, önzést, önmegvalósítási szándékot, hogy közelebb kerüljek a felismeréshez: egyedül az Istennel való állandó kapcsolat, a Vele való találkozás szabhat helyes irányt életemnek és tehet boldoggá. Mióta ideiglenesen Magyarországon tartózkodom, elnézem ezt az anyagi jólétet, a mi helyzetünkhöz viszonyított bőséget és végtelenül sajnálom, akiknek ez jutott. Eszembe jut, mit mondott Jézus Krisztus a gazdagok üdvözüléséről, és megértem, hogy az valóban nehezebb, mint a tevének a tű fokán átjutni. Aki nap mint nap rohan új és új anyagi javakat szerezni, sem idővel, sem energiával, sem lelki ráhangoltsággal nem rendelkezhetik Isten igazságának felismeréséhez. Ha én is úgy éltem volna le az életemet, hogy nem kellett volna nap mint nap újabb akadályokat legyőznöm, nem sikerült volna az Úr Jézusra rátalálnom. Ne csak a helytállás kötelessége tartson minket itthon, hanem az a boldog meggyőződés, hogy Isten szeret bennünket, s a megpróbáltatások csak a hozzá való közeledést teszik lehetővé. Rajtunk, akik kívánjuk Isten közelségét, akik megértettük, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet, rajtunk múlik, hogy az elkeseredett, erkölcseiben lezüllött, kilátástalan sorsú testvéreink, magyarok és románok egyaránt, lélekben megerősödve, az istenközelség adományával meggazdagodva kerüljenek ki ebből a nehéz élethelyzetből.” Lapunk hagyományaitól eltérően, most közlünk első ízben névtelen levelet. Erre egyedül az a szomorú helyzet késztetett bennünket, amelynek kihatásai jól ismertek ma már mindenki előtt. Levélírónk kérésének tettünk tehát így eleget, megértve szorongatott állapotát. Amikor ezt a levelet szerkesztőségünkben elolvastuk, kettős érzés lett rajtunk úrrá. A hátrányos megkülönböztetés, a kilátástalanság, az elbizonytalanodás, a „menni vagy maradni” szinte feloldhatatlan kérdése — valamennyiünkben a részes szenvedés érzését keltette és kelti, amely gyakran a tehetetlenség érzésével is párosul. Nem véletlen, hogy a magyarországi közvélemény, s benne a református hívő emberek, a gyülekezetek a legnagyobb segítőkészséggel fordulnak az erdélyi menekültek felé. Másrészt azonban — úgy véljük érthető okokból, a szenvedés és az elbizonytalanodás következtében is — több olyan megállapítást tesz levélírónk, amelyekkel nem teljesen értünk egyet. Ügy gondoljuk; sokakban kavarognak ezek a szívet-lelket gyötrő gondolatok, a felvetődő kérdések. Ezért is közöljük a levelet úgy, ahogy az megíródott, de ezért is fűzzük hozzá saját véleményünket. Meglehetősen közelről ismerve a menekültek lelkiállapotát, úgy véljük: döntéseik megítélése egyedül az ö személyes tűrőképességük függvényében lehetséges. Nincsen egy olyan morális bírói szék, amiben ülve egy kívülálló értékelje az ottmaradás, vagy a menekülés felől kialakított döntést. Mindannak ellenere modnjuk ezt, hogy nem adjuk fel meggyőződésünket; a magyar kisebbség érdekeinek összességét tekintve nem Erdély elhagyása a megoldás. Hívő ember esetében egy ilyen döntést az Isten előtt, imádságos szívvel kell kialakítani. Mindamellett ne zárjuk ki végérvényesen a helyes döntés kialakításának lehetőségéből azokat, akik még nem Krisztus evangéliumának fényénél keresik életük sötét és nehéz óráiban a kivezető utat. Hitünk szerint ez egyedül és kizárólag Isten kegyelmétől függ, aki sötétben botorkáló, szenvedő gyermekeinek akkor is segítő kezet nyújt, ha azok nem hallottak még sosem e segítő kéz erejéről, vagy a megnyugtató megoldást csak maguknak tulajdonítják. Való igaz, hogy sok magyarországi embert — közöttük bennünket is — nagyon aggaszt az elanyagiasodás és az ebből fakadó lelki-szellemi-társadalmi érzéketlenség veszélye. Bár éppen ezekben az években nem fenyegeti a magyar népet az anyagi jólét kísértése. Ugyanakkor azonban nem gondoljuk, hogy a becsületes munkával és nem önmagunk, családunk teljes kizsákmányolásával megteremtett nagyon is viszonylagos anyagi jólét csakis és kizárólag a hittől, Istentől való eltávolodással jár együtt. Az Úr Jézusra találásnak nem törvényszerűen az az útja, amely az emberi gyötrelmeken és mélységeken vezet keresztül. Itt ismét érvényes, amit feljebb már hangsúlyoztunk; hogy Isten miként enged magához közel bennünket, hogy miként ébreszt rá bennünket teremtett voltunkra, az általa felkínált lelki ajándékokra, hogy miként nyitja meg szivünket, lelkünket a hit előtt, az az ő szuverén akaratától függ. Folytatása az 5. oldalon. Folytatás a 2. oldalról. Thoma Márton és neje alapító tagok. nak, Kuchta Éva néninek és Mihály Istvánnak; valamint az áldott Bodnár néninek és Ércei Margitnak; egyházunk minden tagjának és pártoló tagjainak. Miénk a munka és annak drága jutalma a boldog és nyugodt lelkiismeret áldott ajándéka. Mindezekért egyedül Istené a dicsőség.
