Magyar Egyház, 1981 (60. évfolyam, 1-12. szám)
1981-09-01 / 9-10. szám
MAGYAR £GYf?AZ 5. oldal REFORMÁTUS EGYHÁZI MÚZEUM Őrizzük, tartsuk fenn emlékeinket, gyűjtsük össze töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek azok, s ezáltal is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen és kétesebb a jövő. (Cato) Valahányszor egy-egy elsárgult manuszkriptumra, egérrágta régi könyvre bukkanok, valahányszor kezembe veszem az egyház kiselejtezett, málló kehelyborítóit, úrasztali térítőit, valahányszor a különféle eklézsiális emlékeket rendezgetem, mindannyiszor eszembe jut, hogy ezeknek nem itt volna a helyük. És ilyenkor csökönyösen, lázítóan tolakodik elém a bűvös megoldás a Református Egyházi Múzeum képében. A gondolat valószínűleg nem új. Húnyó, felszínen nem tartott, el nem kiáltott gondolatokkal azonban vajmi kevéssel megy előbbre anyaszentegyházunk. Valamennyien érezzük, akiknek csak egy kicsit is fáj egyházi életünk múltját megrögzítő értékeinknek a pusztulása, elkallódása, hogy az egyház harakirit követ el magán akkor, amikor ezt a pusztulást tétlenül nézi, amikor molyok, egerek és nemtörődömség prédájává engedi nemcsak a református, hanem ugyanakkor a magyar múlt tanúit és relikviáit. Mert, hogy ne felejtsük, a “mélymagyar” gondolat fénykorában, a XVI. és XVII. században magyarság és kultúra egyet jelentett a protestantizmussal. Aki például ma a magyar népi díszítőművészet szálait orsózza vissza, annak lehetetlen figyelmen kívül hagynia a református templomok és parókiák fennmaradt fafaragásait, márvány keresztelő medencéit, kelyheit és főképpen hímzett úrasztali térítőit. Palotay Gertrud Oszmán-török elemek a magyar hímzésben című művében — a magyar népi stilizáló díszítőkultúra eredőit nyomozva 184 képmellékletet közöl. A 184 ábrából mindössze 15 olyan hímzés van, amely kétséget kizáróan katolikus templom számára készült, a többit —■ a kevés kivételtől eltekintve — éppen református templomaink mentették át napjainkba. Ami nem véletlen dolog. A katolikus egyházi kultúra és díszítőművészet — a katolicizmus lényegéhez híven — mindig centralizált, irányított volt. “A katolikus egyház textilis felszerelésének alakját, anyagát, színét, stb. hagyományos megkötöttségek szabták meg és kapcsolták egyszersmind a Nyugathoz. Ezzel szemben a református templomok úrasztali térítői, kehely- és kenyérborító kendői semmiben sem kellett, hogy alak, méret díszítmény vagy bármi más jelleg révén különbözzék koruk világi használatára szánt enemű munkáitól” (Palotay, i.m. Bibliotheca Humanitatis Historica, VI. Bp. 1940. 27.). A XVI. és XVII. századbeli magyar reformátusság egyházi stílusa tehát elválaszthatatlanul azonos a kor népi díszítőkultúrájával! “Sokszor, sok esetben bizonyosodott be — írja nagyszerű fiatal folkloristánk, Lajtha László, éppen Palotay könyvével kapcsolatban —, hogy mit adott a reformátusság a magyarságnak, és hogy szellemben mennyire egy a magyarság és reformátusság. E hímzések most egy új területen bizonyítják be ugyanezt az igazságot. Az igazi magyar díszítőművészet talán legszebb és legtágabb területét éppen a református egyháztól kapta. Azok a régi úrasztali térítők (kehelyborítók, stb.), amelyek oly sajnálatosan vesznek el s pusztulnak, tulajdonképpen nemcsak egyházunknak, hanem az egyetemes magyarságnak kincsei” (Protestáns Szemle, 1941. május, 191.). A Református Egyházi Múzeum gondolatát nem szabad levenni a napirendről, nem szabad elejteni “nincs pénz!” jeligével! Egyszer már a tettek is hadd guruljanak olyan jólolajozott csapágyakon, mint a mulasztásaink! A problémát t.i. csak bonyolítja az a tény is, hogy kallódó egyházi relikviáink gondozását, őrzését, megmentését, főképpen pedig tudományos feldolgozását éppen világi részről szorgalmazzák. Egyre szaporodik azoknak a folkloristáknak a száma, akik az egyetemes magyarság kultúrformáit, népi ábrázoló művészetét, valamint lelkiségének összetevőit kutatva, eklézsiális térre kénytelenek átvinni kutatásukat. És micsoda orcapirító ránk, egyháziakra nézve, amikor fejcsóválva regisztrálják a szervezetlenség és nemtörődömség sokat eláruló jeleit! A nagy dolgoknak mindig kicsiny a kezdete. A Bielefeld Bethel-intézmény, a Müller-árvaházak vagy akár a Szeretetszövetség egyesek álmodozásából nőtt naggyá. Kezdetben volt a gondolat és a gondolat feszítőereje utat keresett magának, ez a nagy tettek története. A Református Egyházi Múzeum ma még csak gondolat, súlytalan ábránd, de nem lehetetlen, hogy egy-két évtized múlva a református egyház életerejének válik szimbólumává. A kezdeti nehézségekkel, persze, számolni kell. A nagy gondolatoknak azonban nagy akadályokon kell áttörniük magukat, hogy megvalósulhassanak. Mik lehetnek ezek a kezdeti nehézségek? 1. Az “eddig is megvoltunk nélküle” — szemlélet. Többé-kevésbé valamennyien hajlamosak vagyunk erre a szemléletre, ha másért nem, már csak azért is, mert minden új gondolat realizálása, bizonyos áldozat-vállalásokkal jár. Lehet azonban, hogy a Református Egyházi Múzeumtól való idegenkedés csak a minden új tervvel szemben kötelességszerűen kijáró gyanakvásból fakad. Vagy az sem lehetetlen, hogy sokan annyira derűlátóak egyházi életünk menetét illetően, hogy dehogy akarnánk csak egy szemernyit is a beidegzett állapotokon változtatni. 2. “Szegény az eklézsia” — halljuk a másik, már súlyosabb kifakadást. Ha a lelkészözvegyek több, mint szégyenletes nyugdíjára gondolunk, akkor csakugyan azt kell mondanunk, hogy szegény az eklézsia. Ha a törpegyülekezeteknek a lét és nemlét örvényeiben való sodródására gondolunk, akkor igazat kell adnunk azoknak, akiknek ez a vezérigéje: szegény az eklézsia. Ha a szórványok, tanyák, a múzeális értékeinknél ezerszerte értékesebb reformátusságának elkallódására, pusztulására gondolunk, akkor jaj, milyen iszonyúan szegény az eklézsia, mert hiszen a diaszpórába csak kettős tizedesjegyekkel kifejezhető százalékban tud munkásokat beállítani! 3. “Az aratnivaló sok, a munkás kevés” — mondják ismét mások, a Biblia szavait idézve. Azaz: nincsenek szakembereink, akik kézbe vennék a Református Egyházi Múzeum megszervezésének, anyaggyűjtésének sok körültekintéssel járó és tapasztalati szaktudást igénylő ügyét. Lássuk csak közelebbről ezeket a kifogásokat, illetve aggályokat. Jézus akkor, amikor tanítványokat hívott el messiási
