Magyar Egyház, 1979 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Dömötör Tibor: A HARCOS VÉGRENDELETE 1978 november 26-án hajnalban egy washingtoni kórházban utolsót dobbant a huszadik század legnagyobb amerikai magyarjának Béky Zoltánnak a szíve. Egy élet befejeződött, egy fejezet lezáródott, egy harcos itt hagyott bennünket. A csata azonban nem ért véget. A harc a Kárpát medence magyarjainak szabadságáért, függetlenségéért és egy országba való egyesítéséért folyik tovább. Béky Zoltán lelke tovább él közöttünk és újabb eredmények elérésére, újabb győzelmekre lelkesít bennünket. Béky Zoltán nem véletlenül lett az amerikai magyarság vezére. Az Úristen választotta ki erre a hatalmas feladatra. Már fiatalon túlszárnyalta kortásait tanulmányi eredményekben és hivatástudatban. Készült a jövendőre. Fiatal diákként élte át az első világháborút, szívébe íródtak a magyar katonák önfeláldozó tettei, egyéni teljesítményei, csodálatos eredményei. De éppen így szívébe íródott a nemzetellenes erők háború- és később ország-veszejtése. Megfogadta, hogy egy életen át harcolni fog az igazságtalanságok ellen és élete zászlójára írta az örök magyar szabadságharcosok vérrel megszentelt programját: “Istenért, Hazáért, Nemzetért!" Egyháza hamarosan felfigyelt rá és az Egyesült Államokba küldi a fiatal és rendkívül tehetséges lelkészt. Alig érkezik új hazájába — amelyet haláláig ideiglenesnek tartott — már be is kapcsolódik a Trianon ellenes magyar mozgalmakba. Az egyik legnagyobb gyülekezet választja meg lelkészének, a trentoni gyülekezet magyar vezetői meglátták benne a jövendő magyar vezér egyéniséget. Választása után azt mondta valaki: “Nekünk nemcsak lelkész kell, hanem magyar vezető, nekünk nemcsak prédikálás kell, hanem tettekben megnyilvánuló hit.” Béky Zoltán sohasem felejtette el ezt a kijelentést, ezt az Istentől és fajtájától néki kiszabott egész életre szóló programot. Tudatosan szervezi és erősíti egyházát, új gyülekezeteket teremt a semmiből, felszítja a magyar lángot, felébreszti a ki: hogy én tudom miért hozott ki, vagy hozta ki szüléimét a Gondviselő az édes Magyar Hazából ide a föld másik végére. Azért, hogy itt legyek a bizonyságtevő, itt építsem gyenge erőmmel az Ő országát, itt tegyek bizonyságot őseim hitéről, hogy nem méltatlan korcs utódja vagyok hőslelkű elődeimnek. Nem eltékozlója a gályarabok, a reformátorok szent értékeinek, hanem belekiáltva az új hazám a világ minden részéről ideköltözött sok nyelvű és sok fajta népességémagyar öntudatot, csatasorba állítja az összetört, elfáradt és fásult magyarokat. Munkája nyomán újjászületik az amerikai magyar református élet. Az amerikai magyar református élet pedig hamarosan magával ragadja az egész amerikai magyarságot. Béky Zoltán az Isten embere, a magyarság prófétája volt. A múltat használta példának, de állandóan a jövendőről beszélt. Soha semmit nem mondott, soha semmit nem tett, soha semmit nem írt alá, ami sértette nemzete érdekét, veszélyeztette fajtája jövendőjét. Tehetsége nyomán kitárult előtte az egész világ. Mindent elért ezen a földön, amit valaki elérhetett. Püspök lett, Egyesületi Elnök, Szövetségi Elnök. Tárgyalt amerikai elnökökkel, szenátorokkal, kongresszusi kiküldöttekkel. Képviselte a magyarság fájdalmát kis templomokban éppúgy, mint hatalmas világgyűléseken. Míg otthon Mindszenty József, Ravasz László és Ordass Lajos vezette a nemzet ellenállását, szabadságharcát és függetlenségi mozgalmát, addig az Egyesült Államokban Béky Zoltán lett ugyanennek a harcnak vezéregyénisége. Még ellenségei is tisztelték, becsülték és elismerték. Százezer mérföldeket utazott, ezer és ezer prédikációt és beszédet mondott, száz és száz cikket írt a magyarság védelmében és a magyarság jövendője érdekében. Fanatikus harcos volt, a nemzet ügyének megszállottja, szenvedő fajtájának védelmezője! Élete utolsó évtizedét Erdély magyarságának védelmében élte és harcolta. Sokszor elmondotta: “Addig nem lesz béke a Kárpátmedencében, amíg Erdély területe és magyarsága nem lesz újra egy az anyaországgal.” Azután mosolyogva tette hozzá: “Persze, mindez vonatkozik a Felvidékre és a Délvidékre is.” Igaz embert, igaz magyart, igaz harcost veszítettünk el Benne. A harcnak azonban nincs vége! Béky Zoltán élete, harca és hitvallása kötelez. Fájdalmunkból fegyvert kovácsolunk, könnyeinkből hitet, emlékeinkből fogadalmat. Béky Zoltán harcát győzelemre visszük! A magyarság szabadságát, függetlenségét és egy hazába való egyesítését kiharcoljuk! Isten minket úgy segéljen! Befejezem a nagy magyar költőnek, Reményik Sándornak az “Utolsó Munkás” versének utolsó szakaszával: Álltam valami messze piacon, És tarka rongyként ráztam lelkemet, így tűnt a hajnal, így futott a dél, És így jött rám a késő alkonyat. Utolsó munkás és utolsó óra, Most itt állok a szőlőhegy tövén, Napszámodba szegődnék, Istenem. Egy óra még és itt van a sötét, Ezt az utolsó órát add nekem. Szabó Béla nek leikébe, hogy az én népem, a magyar nép hisz Istenben, és csak Istenben és az Ö Szent Fiában hisz, és a verejtékes imádsággal megépített magyar templomokban szólni kell magyar nyelven ebben az esztendőben is, a következő esztendőkben is, mind addig, amíg Ő akarja, az Ö szent igéjének, meg kell teríteni a Szentasztalt míg lesz egy magyar kéz, aki átnyújtja és egy másik, aki átveszi a megtöretett testet és a kiontatott vért.
