Magyar Egyház, 1975 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1975-08-01 / 8-9. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 vagyok. Világunk a lét acélbordáiba van belekötve, a lét nagyobb, mint mi, — s ez eltölt alázattal; az életfa csúcsán ott van a parányi rügyszem, a végső következmény, az utolsó gyümölcs: az ember. II. Valaminek lenni, valamivé válni, — ennek a nagy ellentétnek megoldását és egyensúlyba hozását az eleveelrendelés, a predestináció adja. Az eleveelrendelés az Isten szuverénitásából következik. Isten van és mindenek felett van. Echje user echje, — vagyok, aki vagyok, mondotta Isten Mózesnek az égő csipkebokorban. Az mindegy, hogy a filozófusok találnak-e érvényes bizonyítékot; gyermekek, bolondok, próféták ismerik-e őt, vagy nem: Ő van. Nem mi alakítottunk, nem a mi ismeretünk szerint igazodik, nem főkérdése neki, hogy mi elképzeljük-e őt, vagy pedig nem; Ő van, létezése minden létnek titokzatos forrása. Ő van és Ő Isten. Nem azért Isten, mert jó, hanem azért jó, mert Isten. Nem azért Isten, mert erő, szentség, élet, hanem azért erős, azért szent és azért boldog, mert Isten. Vannak tehát dolgok, amelyeken változtatni nem lehet, amit egyszerűen tudomásul kell venni. Az élet legvégső vonatkozásai kívül állanak a mi hatalmunkon és mi azt alázatosan tudomásul venni tartozunk, homlokunkat a földig lehajtva. Születtél, férfi vagy, nő vagy, itt vagy, meg fogsz halni, mindez nem tőlünk függ, mindezen nem változtathatunk. Nagyon kell látni ezt annak az embernek, aki azt hiszi, hogy van ereje maga körül mindent megváltoztatni. Mindaz, ami Isten végzésében adottság, a világ szeme előtt úgy jelentkezik, mint sors. A sors arcát a pogány ember is látta, de nem fedezte fel rajta az atyai arcot. Viszont a modern ember könnyen kapható arra, hogy Isten arcát túlságosan nyájasnak szemlélje, könyörgéssel és érdemmel megváltoztathatónak lássa. Isten teremt és akkor nem kérdez senkit, csak önmagát. Micsoda erőforrás ez a keresztyén emberre nézve! Ebből az következik, hogy az üdvösséget nem magunk találtuk ki, mint ahogy nem magunk szerkesztettük a magunk életét. Ingyen kaptuk Isten teremtő tényéből, s olyan elveszíthetlen tulajdonunk, mint lelki vagy testi alkatunk. Amint alapigénk mondja: Isten gyermekei vagyunk. Ez nem a pedagógiának volt az eredménye, ezt nem úgy értük el, hogy a lehetőségeket kihasználtuk, ezt nem magunk szereztük meg, ezt nem mi érdemeltük ki; kikutathatatlanul, fölségesen, teremtő szóval jutott a birtokunkba. A váltság, Istennek kiengesztelődése, az új ember megteremtése nem hangulat, nem modor, nem nevelés, hanem a kereszten végbement nagy áldozatnak bennem mutatkozó gyümölcse. Valaminek bennem mutatkozó jegye, ami volt, van, s lesz, ha én nem vagyok és világ sincs. De az, ami van, csendesen és hatalmasan változik, hogy egyre inkább önmaga legyen. Mennyit kell változnia a gyémánt külső alakjának, amíg a köszörű megtalálja és kifejti a kristály eleve gondolt belső alkatát! Mennyit kell változnia, alakulnia, nevelődnie az ember jellemének, amíg kialakul belőle a személyiségnek egészen különös egyéni alkata, a páratlan isteni eredetiség: egy teremtő gondolatnak a győzelemre jutása. Mennyit kell változnia, alakulnia, csalódnia, ujjongania, kételkednie és tusáznia az emberi szívnek, amíg kialakul benne a Krisztus. Az az istenkép, melyet már a teremtéskor látott, megáldott és az egész világ koronájává tett az Isten. Mennyit kell a te belső emberednek változnia, életednek alakulnia, hogy sorsod kószált vonásaiból kitündököljék az Isten dekrétoma, tiszta átlátszó üzenete, mélyértelmű megfejtése annak a titoknak: miért jöttél, miért élsz, hová méssz? Sorsunk isteni adottság, amelynek magva az, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. De nemcsak azok vagyunk, hanem szakadatlanul azzá kell válnunk, mert Isten gyermekének lenni egyszersmind nagy lehetőség is. Olyan lehetőség, amely túl ér az életen és elvész az örök dicsőségbe. Egyszer nyilvánvalóvá válik, hogy mivé leszünk és akkor megfogjuk látni őt úgy, amint van. Itt van az élet kulcsa. Az, hogy Isten gyermeke vagyok, tény, — de feladat is, sors, de pálya is, végzet, de cél és eredmény is. Akkor állok az élet csúcspontján, mint alkotó, teremtő ember, midőn alázatos eszköze lettem a tőlem független akaratnak. Akkor vagyok legszabadabb, mikor engedelmeskedem. Ezt mondja alapigénk is. Még nem látjuk tisztán, mivé leszünk; még sokszor tántorgunk, tévelygőnk, bizonytalankodunk; körülvesznek a nagy kísértések és a nagy tanácstalanságok; de van életünkben egy nagy valóság: az, hogy Isten gyermekei vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a tulipán: még sáros, iromba gumó, de él a földben. Holnap kivirul: csodálni fogja a Napot és a Nap is őt. Ma még sáros gyökér vagyok, holnap meglátom a Krisztust, úgy, amint van. Dr. Ravasz László ☆ RAVASZ LÁSZLÓ BÚCSÚZKODIK Füléhez ér a hang mint kis szirom Mit szél sodor el, halkan porbahull A lánya hívja, szólongatja még, Lehull a szó, meghallgatatlanul. Családja vár egy csöppnyi jelt, Hogy biztatón még visszaintene, Roskadtan ül, a múltba ámulón, A voltat látja elvakult szeme. Rigó füttyent felette — s felriad, Emlék vidítja, fényes gondolat: A füttyszó kelt fel alvó tegnapot: Vásárhelyről most indul egy vonat. Halkul a szó, a rózsakert fakul, Foszló a lét sok selymes szála már, A napnak nincs heve, nem ragyog Csillag ezüstje, lengő holdsugár. Szép kezére lepke száll le most, De rebben és már újra elrepül. “Margit” • susogja, arca mosolyog, ügy érzi: várják, nem lesz egyedül. Van Assendorp Erzsébet 1974 őszén
