Magyar Egyház, 1973 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1973-12-01 / 12. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ KARÁCSONYI EMLÉKEK A múlt évi szabadságunkat Európában utazgatva, látogatva töltöttük. Hollandiából Magyarország felé autózva megcsodáltuk a Rajna-Duna vonalán épült régi várakat, templomokat, kolostorokat, a gótikus és barokk építészet és művészet csodáit. A Dunántúlra érkezve a kicsiny Bakony-Balaton vidéki sokkal egyszerűbb, de a faluk fölé mégis hatalmasan kiemelkedő református templomok vonták magukra figyelmünket. A Veszprém melletti Kádárta-i templomra rámutatva, megjegyeztem gyermekeimnek, nézzétek meg jól ezt a kedves kis templomot, ez nem olyan fenséges, mint a Kölni Dóm, ahol II. Rákóczi Ferenc esküdött, ennek az építése valószinüleg nem tartott hatszáz esztendeig, de ebben a templomban még ma is, habár megcsökkent számban magyar reformátusok imádják az Istent. Azért szeretem ezt a templomot, mert ennek a szószékén mondtam életem első prédikációját pápai legátus koromban, 1948 Karácsonyán. Míg a feleségem vezetett én visszavonultam az emlékek világába. Felhangzottak fülemben a magyar karácsonyi énekek: Krisztus Urunknak áldott születésén . . . Az Istennek szent angyala . . . Mivel angol nyelvű gyülekezetben szolgálok, ezeket az énekeket már nagyon régen nem hallottam énekelni. Nem utaztam lovas szánkón sem, mint legátus koromban. Nem tartozom a szentimentális emberek közé, de jól esett az első legációm élményeire visszagondolni. A reggel tíz órakor tartandó istentisztelet megkezdése húzódott. Még mindig jönnek a hívek, mondta a lelkész a beharangozásra készen lévő harangozónak. A gondnok fia már a templom előtt állt a lovas szánkóval, hogy a tizenegy órakor kezdődő istentisztelet megtartására a közeli Gyulafirátótra vigyen, mikor még a Kádárta-i istentisztelet sem kezdődött meg. Nem illett volna életem első prédikációját elhamarkodni a zsúfolásig megtelt templomban, azt sem tudtam, hogyan lehetne megrövidíteni a jól betanult prédikációt. Repült velem a lovas szán Gyulafirátót felé a behavazott Bakonyi tájon. Azon izgultam, hogy mi történik ha a rátóti lelkész elunja a várakozást, elvégzi az istentiszteletet és engem, mint későn jövőt visszaküld. Úgy nézett ki, hogy a rátótiak az összes karácsonyi énekeket elénekelgették mire odaértem. Talán már az újévieket is elkezdték gyakorolni. Éppen a végén jártak valamelyiknek. Mivel a templomban nem való beszélgetni a lelkész csak intett egyet a szószék közelében levő ajtó felé, hogy induljak. A szószéki szolgálat tulajdonképpen itt kezdődik. Belépve az említett ajtón egy vastag kőfalak közé épített meredek lépcsősor állt előttem a sötétségben. Csak a lépcső tetején derengett némi világosság egy méternyi magas lyukon keresztül. Belestem rajta, a szószékre vezetett, úgyis elkéstem már és a gyülekezet is csendben várt, nem volt időm további felfedezésekre. Láttam, hogy a szószék oldalától úgysem látják, hogy mit csinálok, hirtelen bebújtam és mintha a szószék padlójából nőttem volna ki felemelkedtem. A népes gyülekezet derűs csodálkozással vette tudomásul a szószéken való hirtelen megjelenésemet, amit én biztatásnak vettem. Boldogan és teljes meggyőződéssel kezdtem el első karácsonyi prédikációmat: Krisztus megjelent közöttetek, hogy megváltson benneteket, de vigyázzatok, mert a hitetlenség, istentelenség erősödik és ez a hitetlen világ el akarja rontani örömötöket. Meg akarja ölni szívetekben a megszületett Krisztust . . . Életére törnek, mint Heródes annak idején. Ne engedjéetek. Zárjátok Őt szívetekbe.” Úgy éreztem, hogy a hitnek tüze valóban átmelegített bennünket a fűtetlen templom kőfalai között.. Csak az áldás után jutott eszembe, hogy nekem valahogyan ki is kell jutnom ebből a szószékből. Megfordulva boldogan láttam, hogy egy ajtónak a felső része nyitható. Egy falusi házaknál még mindig látható alsó és felrészből álló ajtót tervezhettek a rátóti szószékre, de mivel a szószék oldala az alsó részt úgyis eltakarta volna, hát fel sem tették. Jogosan csodálkoztak hát a hívek, hogy az ajtó nem nyílt és a megkésett legátus megjelent a szószéken. Sok másik dunántúli református templomra is rámutattam, mondva hogy ebben is meg ebben is prédikáltam legátus koromban. Valószínű nehéz volt gyermekeimnek elképzelni miféle vándor prédikátor lehettem én, és hogyan prédikálhattam nyolc templomban is egy karácsonyi ünnep alkalmával, mikor a mostani templomunkban a karácsony esti istentisztelettel be is fejeződik az ünnep egyházi része. Én is csodálkozom még ma is a református népünknek hitén és szeretetén, a képzett lelkipásztor türelmén, amellyel a legnagyobb ünnepek alkalmával átengedték szószéküket nekünk a kezdő, botladozó és félelemtől sokszor dadogó legátusoknek. Tamás Dénes
