Magyar Egyház, 1973 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1973-12-01 / 12. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 ISTEN VELED, SÁNDOR! (Emlékezés Dombrády Sándorra.) Az Úristen utjai és döntései kiszámíthatatlanok és megmagyarázhatatlanok. Néha keresztülhúzza terveinket és számításainkat, hogy ráébredjünk arra, hogy életünk az Ő vezetése és irányítása alatt áll. Néha ajtókat zár be előttünk, hogy emberi szivek ablakait nyithassa meg, melyeken keresztül belepillanthatunk életek titkaiba és lelkek vágyaiba. Három héttel ezelőtt éjszakai szálláshelyet kerestem Detroit külvárosában. Máskor minden alkalommal könnyen találtam hotelszobát az autóút mellett, az Allen Park-i nagytemplomtól néhány percnyi autohajtásra. Ez alkalommal másként történt. Konvenció volt a hotelban. Minden szobát jóelőre lefoglaltak. Lakás nélkül maradtam az idegen városban, a hideg és sötét éjszakában. Barátaimhoz kell fordulnom segítségért — gondoltam magamban. Azután egy pillanatra elkedvetlenedtem: Ki az, aki szívesen vesz egy bejelentés nélkül érkező vendéget, a késő esti órákban — kérdeztem önmagámtól. Helyzetem reménytelennek és sötétnek látszott. Hirtelen Dombrády Sándor jutott eszembe. Már többször felajánlotta segítségét a múltban, de még sohasem volt alkalmam elfogadni szívességét. Itt az alkalom, hogy kihasználjam vendégszeretetét. Néhány perces telefonbeszélgetés után már útban is volt felém Sándor. Kimondhatatlanul örült annak, hogy együtt töltjük az éjszakát. Órákon át beszélgettünk egymással, baráti kettesben. Ezen az éjszakán Dombrády Sándor a szívét nyitotta meg előttem. Mintha csak láthatatlan újakkal az Isten lapozta volna végig előttem az elmúlt 67 esztendőt. Ömlöttek az emlékek Sándorból. Háromszor is abbahagytuk már a beszélgetést, azután mindig újrakezdtük. Az elmondottak nyomán kibontakozott előttem a huszadik század nagy magyar nyomorúsága. Dombrády Sándor élete példája lehetett volna a magyarság életének és történetének. Nagy reménységek — nagy összetörettetések. Hazaszeretet — menekülés idegenbe. Egyedüllét, áldozat, újrakezdés, szakadatlan munka. Kereste az Istent és kereste élete értelmét. Szerette fajtáját, építette egyházát. “Csak az egyházban, mégpedig a magyar egyházban tudunk megmaradni magyarnak” — ismételgette. Mintha csak végrendeletet írt volna rá egy baráti szívre és így hagyta volna élete vezérlő gondolatát az utódokra. Apró kis történetekből, színes mozaik darabokból láthatóvá vált számomra egy nagy magyarnak az élete, akinek érző és szerető szíve átölelt és magyarnak tartott meg egy kis egyházat, azután magyarul élt és dobogott egy nagy egyházban, a Presbiteri Szövetség életében és a Nyugati Egyházmegye gyűlésein. Dombrády Sándor élete a magyarságért és a megmaradásért folytatott harc volt, pedig alapjában véve nagyon békés ember volt, aki szívesen nyújtott baráti jobbot ellenfeleinek és önként félreállt az útból, ha a békesség érdeke vagy az egység ügye ezt így kívánta. Nem volt könnyű megismerni őt, nem volt könnyű a leikéhez férkőzni, de akinek megnyitotta életét és szívét az igazi barátságot és örök kincset talált benne. Örömmel szolgált az egyházban, amikor csak alkalma nyílott rá. Boldog volt, amikor istentiszteleti alkalmakon szolgálhatott a windsori egyházban. “Ha újra kezdhetném az életet lelkész lennék, ha fiatalabb lennék lelkésszé képezném magam” — mondta, majd az Ő megszokott humorával folytatta “a fekete kabátom már meg van hozzá.” “A szíved és a hited is meg van hozzá, Sándor” — válaszoltam néki — és láttam, hogy boldog mosoly ömlött el az arcán. Azután elaludtunk mind a ketten. Ki tudná megmondani, hogy miről álmodott ezen az éjszakán Dombrády Sándor? A magyarság szabadságáról és függetlenségéről? Az amerikai magyar reformátusok egyesüléséről. Az amerikai magyarság békéjéről és összefogásáról? Az egyházi szolgálat áldásairól? A családi otthon szeretetéről? Másnap délben a vendégeként ebédeltem a város egyik magyar éttermében. Álmodtuk a jövőt, terveztük a holnapot. Végül is meleg kézszorítással váltunk el egymástól. Ez a kézszorítás nemcsak barátságunknak, de a magyarságért és az egyház építéséért való további küzdelmünknek szent pecsétje volt. Azután még visszaültettem felé és elbúcsúztam tőle: “Isten veled, Sándor!” Néhány nappal később New Yorkban a Püspöki Tanács ülésén ért utol bennünket a megrázó hír: Dombrády Sándort halva találták Detroitban! Nem akartunk hinni a fülünknek. Azután lassan, szomorúan és fájdalmasan fogadtuk el az Úristen megfellebbezhetetlen döntését! Dombrády Sándor temetésén könnyezve hallgattuk az Úristen vigasztalását. Mintha csak velünk sírtak volna a magyar törnénelem nagyjai, szabadságharcosai és száműzetijei, az Úr Jézus Krisztus keresztvivő magyar katonái. Az Amerikai Magyar Református Egyház, a Nyugati Egyházmegye, az Allen Park-i gyülekezet, magyarok, barátok, ismerősök nevében az őszinte elismerés koszorúját helyezzük Dombrády Sándor sírjára, örökre szívünkbe zárva emlékezetét. Kezünket az ég felé emelve búcsúzunk tőle: “Isten veled, Sándor! Dömötör Tibor
