Magyar Egyház, 1972 (51. évfolyam, 1-12. szám)
1972-03-01 / 3. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ Szeretsz-é engem? Ha nem egyházi lap lennénk, talán többen és jobban felfigyelnének erre a címül adott kérdésre. Csiklandós sex történetre vagy vonatkozó fejtegetésre gondolva mohón esnének neki. De ez a kis írás nem ezt az étvágyat szeretné kielégíteni, elégítik azt másutt túlontúl is, hanem a lélek tudatos, vagy tudat nélküli szükségletét óhajtja szolgálni. Krisztus megfeszítésével a tanítványok hite eladdig a legnagyobb próba elé került. És pedig kivétel nélkül mindeniké. S a próbát egyik sem állotta ki. Márk evangélista igy jegyzi fel a tanítványok akkori lelki állapotát: “Mikor asztalnál ülnek megjelenék magának a tizenegynek és szemükre hányá az ö hitetlenségüket és keményszivűségüket.” (Mk. 16:14). Nemcsak az ő Urukban való hitük semmisült meg a Golgothán, hanem az egész addigi munkájukban való hitük is. Ez pedig talán egyik tanítványnál sem olyan szembeötlő, mint Péternél. Az a Péter, aki olyan megrázó élmény közepette hagyta el a hálót és ment Krisztus szavára embereket halászni, lelkeket menteni, ez a Péter egyszercsak így szól tanítvány-társainak: “Elmegyek halászni.” Krisztus halála után kérdéssé lett egész új élete. Úgy látja nincs tovább célja, nincs értelme. És így gondolkoznak a többiek is. Belefáradnak abba, amibe soha sem volna szabad belefáradni, a jóért való harcba, az Istentől való küldetésbe. Visszamennek altba az életbe, amelynek nincs más gondja, csak a kenyér, a háló, a földiek. De milyen jó az Isten, milyen nagy az Ő kegyelme, hogy ebbe nem nyugszik bele. Utánamegy övéinek, felgerjeszti a szívüket, újra munkába állítja őket és képessé teszi őket menni tovább a jó úton. Ó mennyire emberiek ezek a tanítványok s mennyire valóságos írás a Szent írás! Legyen áldott a Szentlélek, aki engem is meg-megvigasztalt és erősített vele. Mert nekem is voltak kikacsintgatásaim. “elmegyek halászni.” Elég volt. Neked, lelkipásztor testvérem, gondnok, presbiter, komoly, fárasztó egyházi munkát vállaló testvérem, a mások terhét, bűnterhét is vállaló lelki testvérem, nem voltak-e ilyen megfáradásaid, gyötrelmes életszakaszaid, mikor azt mondtad: vissza, vissza az elhagyott útra, el egy más munkába, itt csalódtam, másként gondoltam. A hitünk égett ki, a Krisztus iránti szeretetünkkel volt a baj ilyenkor mindig. Péternél is itt volt és az ő Ura ezt nagyon jól tudta, azért mondta néki: “Simon, Jénának fia jobban szeretsz-é engem ezeknél?” (Ján. 21:15-17) Te visszamentéi a hálóhoz, újra minden lett számodra a kenyér, a család, a földiek. Kétségtelen ezekre is szükséged van és ezek is kedvesek, de én most azt kérdezem, jobban szeretsz-é ezeknél? Péter csöndesen és alázatosan felel: “Igen, Uram, Te tudod, hogy szeretlek Téged.” Hol van már a magabízó, fogadkozó, bősködő Péter. Valamikor olyan nagy hangon felelt volna erre a kérdésre. Emlékezzünk csak arra a Péterre, aki a Gecsemáné kerti úton ilyeneket mondott: “Ha mindnyájan megbotránkoznak is Tebenned, én soha meg nem botránkozom.” Vagy: “Uram, Te veled kész vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni.” Itt már nem mond ilyen nagy szavakat, nem mondja: hogyne szeretnélek jobban, az életemnél is jobban szeretlek. A nagy fogadkozások a főpap udvarán, ahol megtagadta az Urat, örökre elmaradtak tőle. Szava hitelét vesztette. Nem is magára, az Urra hivatkozik. Mit is mondhatna magáról, csak szégyenéről, hűtlenségéről beszélhetne. Csak annyit mond hát főlehajtva, égő orcával: “Uram, Te tudod..” Azzal a halálos szeretettel, ahogy Te szerettél, aki még gyilkosaidért is adtad magad, ki tudna szeretni, de azért Te tudod, hogy én is szeretlek. A Sátán megkísértett, elestem, de azért szeretlek. Jézus tudja, mi van a Péter szívében. Tudja, hogy szereti. Az az együtt töltött 5 esztendő, annak kapcsolata nem válhatott semmivé. Félre siklott, gyümölcstelen szeretet volt. Minden olyan szeretet, amely csak uram-urainozásból áll, szavakkal való lelkendezésből, vagy csak befelé megélt érzésekből ugyan ilyen szeretet, de ezt meg lehet tisztítani s jó irányba, az emberek felé lehet fordítani. Ezért mondja Jézus Péternek: “Legeltesd az én bárányaimat!" Légy igazi pásztor, vedd fel a juhoknak gondját! Mennyi a rabságban levő, a bűn szakadékába hullott lélek! Menj utánuk, keresd meg őket, hozd vissza őket az egyetlen biztos helyre, az én szívemre! Nem állhatsz félre, nem kenyerezhetsz folyton az úton, nem hagyhatod el küldetésedet. Szeretsz engem? Legeltess! Családtagjaid, gyermekeid, unokáid nincsenek-é lelkileg elveszve? Húzod a hálót értük, gondoskodói a testükről, földi szükségleteikről, nem elég. Legeltess, terelgess lelki mezőkre! A legeltetéshez sok türelem kell. A pásztornak naphosszat kell a nyáj előtt járnia, mig azok jól laknak. Egyhangú, unalmas, bizony bele lehet fáradni. De főként akkor, ha megfogyatkozik szívünkben a Krisztus iránti szeretet. Jézus háromszor kérdi Pétert: “Simon, Jénának fia szeretsz-é engem?” Ez nem véletlen. Van valami összefüggés Jézus háromszori kérdése és Péter háromszori tagadása között. Péter is érezte ezt. Azért lett olyan nehéz, szomorú a szíve a harmadszori kérdésnél. Különösen, hogy harmadszor Jézus nem is úgy kérdezte, mint kétszer előbb “agapas me”, hanem igy: “fileis me.” Az előbbi nagyobb, teljesebb, Isten Leikétől való, az utóbbi a meg nem tért szívből is fakadhat. Azt kérdezhetnénk nem kegyetlenség, szeretet-
