Magyar Egyház, 1971 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1971-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 hívása kiderüljön s ne tudjon tőle sohasem szabadulni. Isten szívébe írta, Krisztus kezébe tett egy drága kincset s ezt megtartotta az élete árán is. Isten először azt kívánta tőle, hogy legyen egy jajkiáltás egy kis sereg felé, a tétovázó, a magyarság és az örök Magyar Református Egyház aranyörökségét aprópénzre váltók, megalkuvók, tékozlók között. “Tartsd meg amid van, hogy senki el ne vegye a te koronádat.” Ezt hirdette, ezt élte és ennek a nyugtalanító egyetlen “gonlolatnak útját” járta egy életen át. Független Amerikai Magyar “református egyházát” védte, segített megtartani és növelni. Krisztus, Borshy Kerekesnek, Nyugati Egyházmegyénk első esperesének “ajtót nyitott” Amerikában és ő ennek a nyitott ajtónak drága alkalmait mindig felhasználta. Isten aranykulcsos vitéze volt, hiszem, hogy hűségéért Isten koronát ad neki. Borshy Kerekes György haláláig jó magyar református lelkipásztor volt, aki magáról azt vallotta, hogy ő a történelmi magyar kálvinizmust hirdeti és annak hívéül vallotta magát. Isten a doberdói véresőben, a fogság nyomorúságában, a budai káplánkodásban, a mckeesporti és a youngstowni egyházakban, és az Amerikai Magyar Református Egyesület szolgálatában csiszolta hitét. Élete célja volt, hogy fajtáját, hű magyar református népét megtartsa a próbák idején s főleg szabadnak és függetlennek lássa még a bujdosásunk idején is. Sokat lehetne beszélni független hitéről és hűségéről. 5 egyházunkat ő segített elindulni történelme utján. Az egész Amerikai Magyar Református Egyház nevében mondunk hálát Istennek, hogy ő a miénk volt és utolsó útjára a mi templomunkból indult haza. Isten neki a legszebb papi halált adta és ott aludt el, hol magyar imádság, magyar igehirdetés, magyar ének száll Istenhez jó magyar szívekből. Az életünk szegényebb lett, árvaságunk nagyobb, bujdosásunk ideje szomorúbb, mert egy nagy barátunk, biztatónk, magyar prófétánk hiányzik belőle. Milyen bánat, hogy a búcsúzás idején a hitvestárs nem lehet itt. ő már lélekben elhagyta a földet s nem tudta értékelfeléje szálló szeretetet. Az együtt eltöltött élet szép volt, boldog volt s majd amikor örök ifjúságba öltözünk, akkor látjuk meg, hogy Isten mennyire is megáldott minket ezen a földön s mennyi szeretettel kisért el azon az életúton, amit kimért számunkra. Legyen az eltávozott férjnek emléke áldott s legyen az Isten könyörülő kegyelme az itt maradt hitvessel. Unokaöccse, mondj egy útolsó Isten hozzádot unokabátyádnak. A Kerekes nevet naggyá tette közöttünk. Háláld meg Istennek szeretetét s vidd el porait ahhoz a síremlékhez, a hol Kálvin jelvénye és a legnagyobb megadás imádsága hirdeti a Kerekesek hitét! Legyen meg a te akaratod! Isten akarata meglett. Borshy Kerekes György hazamegy pihenni ősei földjére, szeretett szülei porához. Istennek köszönjük a Bethlen Otthon nevében is Borshy Kerekes György nagyságát és nemcsak neki, hanem munkatársainak is köszönjük az Idősek Otthonának szép modem épületét. Ha ő nem lett volna, talán ez az épület sem épül meg. Látomások embere volt, szeretett építeni, nagyokat álmodni és álmait Isten megáldotta. Az amerikai magyarság, barátok, tisztelők nevében búcsúzunk nagy barátunktól, sokunknak édes testvérétől. Legyen emléke áldott közöttünk. Édes vigasztalásunk, hogy ünnepre kondulnak a harangok, az öreg szolgát teremtő Ura hazaküldte, elringatta. Van-e édesebb érzés, mint ezzel menni a nagy pihenőre, amit Dánielnek, Borshy Kerekes Györgynek és egyszer mindannyiunknak mond az Isten: “Te pedig menj el a vég felé és majd nyugszol és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén.” Ámen. Nagy Lajos ☆ Fogva tart a fajtánk Jó lenne most belédfogózva elhagyni ezt a büszke várost. Lót asszonya még visszanézett: az én szivem nem vonzaná most. Fényre vágyunk te is, meg én Is, de nem tivornyás esti fényre: kelő napra, bűvös csodára, tüzes, szent ülés-szekerére. Indulj! Gyerünk! Mi tart lefogva? Adott szó? Munka? Kötelesség? — Szavak, kicsépelt szalmaszálak, arra jók, hogy a tűzre vessék. De jaj, amott a láthatárnak véres csíkját magyar vitézek kiömlő vére, hogy befesti! Értünk halnak s értünk vitézek. Nem lehet lám, vígan nevetve a halál elől messze futni, fülünk befogva, szem-behúnyva új Kánaánba így bejutni. Sorsunk ez a keménykötésű, sokatbíró, maroknyi nép lett. Vérben, dacban, könnyben és rögben ezer karral tart itt a végzet. Kisjókal Erzsébet
