Magyar Egyház, 1969 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ reszti en-magára, én-erőinek-rejtelmeinek új és megújult kifejezésére, költészete bátor kibontakoztatására, hazatér ő: ki egykor Keletről (honfoglaló őseiben) “Verecke híres útján” jött, de most Nyugatról Dévénynél betörve, így kiált dacos kérdése: “Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” (“Új versek” Pesten megjelent kötetjenyitányából). Mert nem szabad! 1906-ot írnak akkor. Az uralkodó irodalmi ízlés magyarság-szemlélete problemátlan. Tekintélyesei: az osztrák császárnak magyar királlyá koronáztatása (1867), és az ezeréves országfennállás ünneplésének (1896) fénypompázkodásaitól megbűvölten, a magyar lét kérdéseit végleg megoldottaknak vélik, Arany János költészeti forma-hagyományát pedig kizárólagosan utánzandónak. Az “új időknek, új dalai”-t így túlnyomólag értetlenség, közöny, sőt gúnyos gyűlölet fogadja. A még akkor lappangón lázadozó anyagelvű osztálygyűlölet pedig a maga pártpolitikai törekvéseinek igazolására, csak forradalmas verseit—egészen szűk értelmezésben—propagálja. S a “dal”, mely sírva, kínban, mit se várva, mégis csak száll” “új szárnyakon” és “mégis győztes, mégis új és magyar” “ifjú szivekben” él, költők-irókéban, költészete teljességének élőiben. Szabó Dezső nem egyszer fogja mondani róla: “Minél többet olvasom, annál nagyobbnak látom.” A lélek-lehelletes szép-vers ötvözője: Tóth Árpád (a clevelandi Kossúth szobor alkotójának fia) látja majd: “Dicsőült Égi Lángnak ... Messiás magyarnak”. A fájós borongások gordonkás-hangú verselője, Juhász Gyula, pedig elcsuklő hangon így szólongatja a sírjánál: “Én fejedelmem, Ady Endre...” 1906-tól még 12 életév “rendelteték” neki: ezernél is többre növekvő versei megírására; súlyos-betegséges ideglázakra; az első világháború megpróbáltatásainak elviselésére; az 1918-as forradalom (“Ez nem az én forradalmam”) megélésére... ☆ Költőnknek e Mindenség-vágyában, állandó Rendelés-élményében ember, magyarság és én-látásai nemcsak az élet, de a lét egyetemességéig tágultak. Ez a nagy lelki megtárultság pedig szüntelenül a maga egésziségének, teljességének közvetítetlen kivetítésére kényszerül, ő tehát nem elemzi, nem boncolgatja, nem festegeti, rajzolgatja élményeinek tárgyait, de azokkal együttegyszerre maga lelkiségét is kifejezi, tehát lélekállapotjait valójában megjeleníti. Látásai egyszersmind látomások, mégpedig cselekményesen mozgalmasok: jelenések; versei vetületek. Mintha nagy, széles, színes hangos film vizionálná: “a csillagzuhító angyaltrombiták” “piros hangját”; “a csodák föntjét”, hol az “Úr csillaglovait” hajtja, s “végtelenül” “dübörög” “szekere”, melynek “illatozó fölvert pora: a hit”; az ő választottjait: az “Illés-népet”, mely “tüzes gyors szivek” “tüzes szekerén”, “gonosz, hűvös szépségek felé... az Ég felé rohan”; a “Napot”, mely ezek “jégútját” “szánva szórja be” “hideg gyémántporral”; a földet, mely hol “fölkacag” az elszólítottakra, hol az “öreg, sötét Föld” vagy “lógó ... hinta-palinta”; az “Éjt”, mely “zsoltárolja (az őt) sirató énekét”; a “Halál lovait”, amint “holdvilágos fehér úton” patkótlanul-nesztelenül “ügetnek felénk” s “aki előtt megállanak, elsáppad és nyeregbe száll”; őtmagát, amint “vérvevő álomfickók között” éjfélkor “nyargalászik az ő koporsóparipáján” őmaga énjének kettősségében viaskodását költői-énjével, “az ős Kajánnal”, ki “bíborpalástban jött Keletről... zeneszerszámmal dalosán” s “kinek nyögve kínálja” “törött lantját”, de ő “kacag gúnyosan,” “mert íme hasztalan küzdené le őmaga költői énjét; az ő másik nagy reménytelen harcát a “Disznófejű Nagyúrral”: a pénzzel; maga lelkét úgyis, mint “daloknak szent hegyét”, melynek “tárnáiban rémeknek harsogása”; az “Időt”, mely “kezében óriás rostával áll és rostál egyre” s kihúllnak, “kik nem magvak a jövőnek,” így őmaga is: “fajsorsom osztván”; a chaotikus élet melódiáját, amely “A fekete zongora”: “sír, nyerít, és búg ..megrázó erejű temetés-drámáját: koporsó, gyászmenet közeledik az éjféli temetőbe, “ezüst sátrak, fekete leplek alatt” lóbálódik a kereszt; fullasztó a fáklyafüst; fojtott zsolozsmák hangja hallik, orgonabúgás, síri harangzúgás, “mély tárt sírok”, komor pap, néma szolgák jelenetében; a mellverősen, reménytelenül gyónó, vigasztalanságba-fúló lélek elhaló maga-siratása; az ő “csapatát”, a “hősön holtakat” látjuk: “fejükön az éjféli holdfény”: “egetverő fényes sisak” s élükön őmaga: “A halottak élén...” (folytatása következik) Göndöcz Kálmán: EMBEREK - ELVEK - TÁRSADALMAK (folytatás) Marx és a materializmus. Marx és a materiálizmus szinte egy fogalommá váltak: ha az ember Marx nevét hallja, a materiálizmus jut eszébe. A marxi materiálizmus megértéséhez a kiindulópont az a filozófiai rendszer, amely akaratlanul is alapul szolgált Marxnak, hogy materiálista filozófiarendszerét felépítse. Hegel és az idealizmus. Ha Hegelt és Marxot összehasonlítjuk, akkor e kettő úgy hasonlik egymáshoz, mint a tűz és a viz. Ellentétei egymásnak. Mégis a hégeli filozófia a szülőanyja a marxi filozófiának. És pedig annak a törvénynek alapján, amely mindkettő szerint a haladást, a fejlődést lehetővé teszi. Ez a “törvényszerűség” a dialektika. A dialektikáról majd később bővebben szó lesz. Ha Hegel azt mondja: fehér, Marx rámondja: fekete. Amikor Hegel a szellemet, az ideát teszi a világ forrásává, magyarázó elvévé, akkor Marx a szellem, az idea helyére egyszerűen az anyagot teszi, mondván, a világ forrása, magyarázó elve az anyag. Minden további nélkül mondhatjuk, hogy a marxi materiálizmus a hégeli ideálizmusnak a megfordítása, tudatos ellentéte. Hegel Hegel (1770-1831) német filozófus volt, aki a világ forrását, lényegét a szellemben, az ideában látta. Ezért filozófiája idealista. A szellem, az idea természetszerűleg a történelemnek is a magyarázó elve. Megmagyarázza, értelmet ad a történelemnek. Hégel filozófiáját egész leegyszerűsítve így fogalmazhatjuk meg: a szellem, az idea, hogy önmagát megismerhesse, létrehozta a világot. A szellem, hogy önmaga tudatára (öntudat) jusson, kivetítette önmagából az anyagi világot, hogy abban, mint egy 1 likőrben szemlélhesse és megismerhesse önmagát; öntudatossá lehessen. A szellemnek az ílymódon való önmaga megismerése hosszú folyamat. Ez a folyamat a történelemben van előttünk. A történelemnek ez a
