Magyar Egyház, 1969 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1969-08-01 / 8-9. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ hogy szerte a világon a nemzeti, anti-kolonialista, anti-imperialista harcok százaiban ismételhették volna. Az önrendelkezés után való ellenállhatatlan törekvés olyan alapvető politikai ösztönnek tekintendő, mint amilyen alapvető ösztön az újszülött dühös ellenállása a mozgási korlátozásokkal szemben. De a szabadság paradox jelenség: bizonyos látszólagos belső ellentmondást hordoz magában. Az a tény, hogy valaki külső beavatkozástól és korlátozottságtól szabad, még nem jelenti azt, hogy szabadságában áll azt tenni, amit akar. A magára hagyott csecsemő még csak életben sem maradna. Egy serdülő fiatal, aki a szülői korlátokat elvetve odahagyja otthonát, hogy független legyen, igen könnyen azt tapasztalhatja, hogy élete sokkal keservesebb és nehezebb lesz, mint azelőtt. Egy a gyarmati sorból kiemelkedett nemzet ugyancsak azt tapasztalhatja, hogy a nép életszínvonala jelentősen süllyedt. Más szabadságnak is kell tehát lenni, mint “az ellenőrzés alól való kivételnek vagy felszabadulásnak,” — és ennek pozitív értelme kell legyen: arra való erő vagy képesség, hogy az ember cselekedhessék valamit, vagy lehessen valami. Azáltal, hogy például a zongorajátékot tiltó törvényt visszavonják, még senkit sem tesznek képessé a zongorajátékra; ha enyhülne a hidegháború feszültsége, attól még senki sem fog oroszul beszélni tudni. Mindenekelőtt meg kell tanulni zongorázni vagy oroszul. Másrészről pedig az ember szabad lehet minden külső törvénytől és megkötöttségtől, de mégis belső félelmek, aggodalmak és kényszerek rabságában lehet; vagy megfordítva: valaki börtönben is lehet belsőleg szabad. Dietrich Bonhöffer, a nemzetiszocialista börtönben és halálos ítélet súlya alatt is bátran írhatta magáról, hogy “cellája rabságából nyugodtan, vidáman, magabiztosan lép ki, mint egy vidéki földesúr kúriájából”, ugyanakkor rabtartói közül sokakat kétségkívül gyötrő félelmek és aggodalmak tartottak lelki bilincsekben. A szabadságnak kétségkívül sok dimenziója van: valamitől való szabadság és valamire való szabadság, külső szabadság és belső szabadság. Ezek közül egyike a legérdekesebbeknek az egyéni és szociális szabadság közötti viszony. Szabad lehet-e valaki csak önmagában, vagy szabad lehet-e ugyanakkor mások közösségében is? Ha a külső megkötöttségektől való szabadságot hangsúlyozzuk, akkor például Robinson Crusoe lakatlan szigetének magányában minden emberek közt a legszabadabbnak tekintendő, mert szabadságát senki sem korlátozza. Ebből a szemszögből nézve a dolgot, bárki, aki megjelenik a színen, a szabadságot veszélyezteti, mert korlátok közé szorítja és kötelességeket ró az egyénre és társadalmi kötelezettségek hálójába zárja őt. Tény az, hogy (Sartre gondolatát alkalmazva) a szolgai megkötöttség annyi mint “mások”, “más emberek.” De ha az egészet a szabadságnak inkább aktív, mint passzív értelmezésének szempontjából nézzük, nem a valamitől való, hanem a valamire való szabadság szempontjából, akkor — ismét Robinson Crusoe példáját alkalmazva — a helyzet egészen más színben fog feltűnni. Robinson Crusoe szabad ahhoz, hogy halásszék és vadásszék és figyelje, hogy miképpen öregszik, szabadságának hatóköre azonban egyébként meglehetősen korlátozott. Feleséggel, gyermekekkel és szomszédokkal élete sokkal teljesebb lenne, mint valaha is egyedül és a “mások”, ahelyett, hogy szolgaságot jelentenének, éppen egy kiteljesedő gazdag élethez vezető megannyi kaput nyitnának meg számára. A társadalmon belül való szabadság természetesen követelményeket támaszt az egyénnel szemben. Például hajlandó kell legyen arra, hogy szabadságra ne csupán a maga érdekében törekedjék, hanem másokkal együtt mások érdekében is. Így a megrögzött individualista azzal a kérdéssel találja magát szemben, hogy milyenfajta szabadságot értékel többre: azt, amiben egymaga leli kedvét, vagy azt, amely csak akkor lehet az övé, ha másokkal együtt megosztja. Kétségkívül mindkettőnek megvan a maga jogosultsága és igazsága — az individualizmusnak is és a társadalomnak is. De úgy látszik, hogy végeredményben a társadalom győz, mert az egyén egymagában nem sokáig képes fennmaradni, még kevésbbé képes arra, hogy egymagában élvezze az igazi szabadságot. Egy elhagyott csecsemő nem élne elég sokáig ahhoz, hogy tudatosan érezze a szabadság ízét. Robinson Crusoe, bátorsággal és jószerencsével hosszú évekig maradhat életben, de szabadsága korlátozva lenne és a magányosan való meghalás árnyéka borulna rá. A szabadság sokkal inkább társas viszonyulás, mint első pillanatra látszik és azok a szabadságok, amelyekre leginkább áhítozunk — mint a gondolatközlés, a szólás szabadsága, a vallásszabadság, a szükségtől és a félelemtől való mentesség szabadsága — olyan szabadságok, amelyeknek csupán akkor lehetünk igazán birtokában, ha azokat hajlandók vagyunk másokkal megosztani és azokkal másokért élni. Amint sokszor a “másokat” a szabadság ellenségeinek tartják, éppúgy sokan Istent tartják a szabadság ellenségének. Nietzsche, Sartre és sokan mások Istent mennyei zsarnoknak tekintik, aki idegen törvényeket erőszakol az emberekre, hogy ezáltal elrabolja szabadságukat. Ugyanezek szerint az ember végzete és rendeltetése, hogy fellázadjon ez ellen a zsarnokság ellen, kikövetelje szabadságát és élete
