Magyar Egyház, 1966 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1966-11-01 / 11-12. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 AZ ISTEN SZERETET I. János 4:8 A karácsony titkát, mig e földön járunk, nem tudjuk megérteni! Véges értelmünk, törékeny szivünk megérez, csak megsejt valamit a karácsony titkából. A kis gyermek az ölelések melegéből, a ráhulló szavak gyengédségéből, a kirakott ajándékok sokaságából érez valamit abból a szeretetből, amely feléje sugárzik szülei szivéből, de még nem tudja felfogni, hogy milyen nagy ez a szeretet. Óh, ha egyszer megértenénk, hogy Isten milyen felséges ajándékozó kedvében volt, amikor nekünk adta karácsony Királyát. Gyűlölheti, ádáz harcokban ölheti az ember az embert. E kettéosztott föld felett, ahol az ember gyűlöli, gyilkolja a másikat, ez évben is kigyul a betlehemi csillag s hirdeti hívőnek, hitetlennek, hogy Isten szeretet. Az Isten Fia azért szállott le a földre, hogy ezt elmondja az embernek. Ez az evangélium szive, lényege. Ezt zúgják a karácsonyi harangok, erről beszél az Ige tüzes ajkakon, vagy halk szelíd szóval, hogy Isten szeretet. Nem emberi szeretet, amely a maga vágyait akarja kielégíteni, amelynek központja az “én”, amely birtokolni, hódítani akar. Isten szeretet, aki szeretetét olyanokra öntötte ki, akik méltatlanok erre a szeretetre. Isten olyan szeretet, aki nem akar kapni, csak adni. Isten olyan szeretet, aki megbocsátja a bűnt, azt, hogy atyai szivét megszomoritottuk. Isten olyan szeretet, amelyik ad önfeledten, tékozlóan. Isten szeretet, aki Krisztust adta, az Egyszülött Fiút Megváltóul ennek a világnak. Karácsony óta tudjuk, hogy a szeretetet nem lehet kifejezni más szóval, mint adással, önátadással... Isten önmagát adta a bűnös embernek kibeszélhetetlen szeretetből. Sokan megérik ez év karácsonyát, sokan mennek majd templomba is, de valóban karácsonya csak annak lesz, aki megérti, hogy Isten neki kibeszélhetetlen örömet szerzett, amikor szerette őt, az Ítéletre méltó embert, úgy, hogy Egyszülött Fiát adta menedékül, váltságul számára. Karácsony arról beszél, hogy kibeszélhetetlen szeretettel szerették azokat, akik nem érdemelték meg ezt a szeretetet. Isten a szeretetét fokozza azzal, hogy a mi önző, hideg szivünkben is szeretetet ébreszt Önmaga iránt. Magamtól nem tudom megtenni, de Szent Lelke megérinti szivemet és csodát tesz velem és az én szivem is akarja szeretni az Istent. Uram, Te igen szerettél engem, engedd meg, hogy én is megbizonyitsam szeretetemet azzal, hogy Neked adom a szivem! Karácsonya csak azoknak lesz, akik tudják, hogy Isten szeretet, Aki érdemünkön felül szeretett minket, és erre a nagy szeretetre visszafelelnek hálás és szolgáló szeretettel. Amerikai Magyar Református Egyházunk nevében minden testvérünknek kívánjuk, hogy legyen olyan boldog karácsonya, ahol megérezzük mindannyian, hogy a mi Istenünk igen szeretett minket, amikor az Ur Jézus Krisztust Megváltónkul küldötte le a földre. Kegyelemben gazdag karácsonyt és áldásokkal teljes boldog uj évet kivánunk Anyaszentegyházunk népének atyafiságos szeretettel: 1966 karácsony hava Nagy Lajos püspök Dr. Kiss Sándor egyházkerületi főgondnok Harsányi András: so Já latos i7MLozas Karácsonyi történet A börtön nem volt hideg, de nedves volt és a levegő nehéz volt benne, mintha a régi foglyok szenvedése valami megfogható anyaggal töltötte volna meg a cellát. A mennyezeten lévő kis berácsozott rés csak annyi levegőt bocsátott be, hogy a foglyok meg ne fulladjanak és csak annyi fényt, hogy el ne feledjék: a Földközi tenger kék ege ragyog le Génua börtönére. A foglyok azonban nem voltak szomorúak. Egy szakállas ember körül csoportosultak. Ez negyvenes évei derekán lehetett, vöröses volt haja, arca napbarnított, szemei álmodozók, mintha egy más világba tekintene, ajka körül meg állandó mosoly volt megvetést mutatva minden iránt, ami most történt vele. Marco Pólónak hívták, egy velencei gálya parancsnoka volt és az Ur 1298-ik esztendejét írták a krónikások. A szerencse kereke igen forgandó volt az itáliai ég alatt és néha épp rosszkor állt meg. Ezt történt most is és egy viharos tengeri csata után Marco Polo a génuaiak fogságába esett. Nem volt valami kellemetes dolog, de Marco Polo nem volt kétségbeesve. Nagyobb veszéllyel is szembenézett már, kockázatosabb vállalkozásokba is fogott már a Távolkeleten tett hosszú utazásai során, a tatár khán udvarában vagy a viharos indiai óceánon, ahol tízből nyolcán pusztultak el a Perzsiába való útjukon. Itt, a génuai tömlöcben csak idő kérdése volt, hogy a veszett csata hire eljusson Velencébe és a váltságdíjat felajánlják érte. De addig is gyorsan fog telni az idő. Fogolytársai, ugyancsak katonák, állandóan nógatták Marco Pólót, hogy meséljen azokról a távoli országokról és népekről, amelyeket beutazott: a nagy sivatagról, a titokzatos Tibetről, az indiai óceán gyönyörű szigetéről, az óriási Buddhaszobrokról, a hatalmas khánról és Kina csodájáról, a nagy falról. És Marco Polo mesélt és hogyha a nap végeztével elfáradt és fogolytársai még mindig unszolták, hogy még meséljen, akkor azt mondotta: “No jó, még elmesélem a gyönyörű kínai hercegnő nagy szerelmének a történetét, ügy, ahogy ö maga mondta volna el” — és elkezdtek folyni Marco Polo ajkáról a szavak, simán és muzsikaszerüen, kínaiul, ami azután fogolytársait szépen álomba ringatta. A fogolytársak egyike, a nyugtalan Rusticiano sohasem nézett Marco Pólóra, mikor beszélt. Ami tintát, festéket, Írószerszámot és pergamen-darabokat megvesztegetéssel ki tudott csalni a tömlöctartóktól, arra használta, hogy feljegyzéseket csináljon Marco Polo történeteiről. Könyvet akart írni az ifjú velencei kalandos utazásairól. Aztán eléjött karácsony éjszakája. A tömlöc mennyezetének kis résén beragyogott egy csillag. Olyan, mint a bethlehemi csillag, gondolták magukban a foglyok. Senki sem beszélt azonban, karácsony tömlöcben nem alkalmas vidámságra és színes történetekre.
