Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)
1965-10-01 / 10. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ Akkor hát hiába való volt annyi áldozat? Hiába a kiöntött vér, az édesanyák nagy bánata? Vájjon hírünk és nevünk megjavulása a világban, vagy a forradalom és a magyar nép változatlan ellenállásának eredményeképpen létrejött kétségtelen enyhülések megérték azt a nagy áldozatot? E kérdésekre valószínűleg annyi a felelet, ahány ember. Egy azonban bizonyos: a magyar nép óriási többsége nem bánta meg a forradalmát. Mi hivő reformátusok azt is tudjuk, hogy miért. A nemzet mindig több mint politikai számitgatás, matematikai egyensúly, filozófiai okosság. A nemzet élete, sorsa, jövője nem mérhető fizikai mértékekkel. Fennmaradása megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan, emberi ésszel teljesen fel nem mérhető jelenség, amelynek szálai a történelmet formáló Isten műhelyébe vezetnek. Kis népeknek és a történelem nehéz pontjaira dobott nemzeteknek a sorsa sokszor kerül tragikus válságba, amikor a nemzet-halál réme is fenyeget. Örök titok, hogy miért marad meg az egyik és miért merül el a másik. Amely népet megtartásra szánt az isteni kegyelem, mindig szül elegendő számban mártírokat, akik hajlandók életüket is adni a jó, igaz és nemes ügyért, a szabadságért. A halálba induló diáknak igaza volt: “Anyám, a halálban is van remény”. A mártírhalálból élet fakad a nemzet számára éppen úgy, mint minden hivő ember számára az élet a Golgota Keresztjéből fakadt. A magyar nemzetnek mindaddig lesz jövője, amig lesznek olyan fiai, akik hisznek abban' hogy “nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja a barátaiért.” 1956 üzenete ez ma a mi számunkra. Nagy Lajos: A Püspöki Naplóból Az utolsó magyar istentisztelet Donorán Nem Írhatom, hogy elnémultak a donorai harangok, mert donorai kis templomunknak nem volt harangja. 1965 augusztus 29-én két magyar református pap tartotta az utolsó istentiszteletet a donorai magyar reformátusok templomában. Az egyik lelkész majdnem két évtizede szolgálta ezt a kis gyülekezetei hü szívvel. A másik lelkész ebben a városban született s életének egyik legszomorubb tiszte, hogy szülővárosának magyar templomát átadja a jogait türelmetlenül követelő népnek, amely fanatikusan hisz saját jövendőjében. A beszolgáló lelkész hangja elárulja, hogy nagyon nehéz ennek az utolsó imádságnak az elmondása. Köszönte Istennek ezt a helyet, ahol Isten 48 éven át találkozott magyar népével, hol Igéjéből édesen és csendesen beszélt nekik, hol drága Ígéreteinek zálogát kezükbe adta és fájó szivüket megsimogatta. Tiz lélek kezdte hallgatni az igehirdetést, de lassan a templom tele lett 48 év emlékével. Könnyeink fátyolén láttuk azokat, akik valaha ott voltak, de már hazamentek vagy másfelé mentek. Az igehirdetés arról szólt, hogyg mi a vigasztalása az Isten népének, amely templom nélkül marad? Ha az igehirdető 6 évvel előbb születik, ebben a templomban keresztelik. Ha kegyelmes Istene nem vezérli haza Magyarországba, akkor ennek a gyülekezetnek tagja marad. Valamikor egy csomó falujabelije fordult meg ebben a városban. Az utolsó hűséges őrtállók egyike is falubelije, a többiek apjának barátai. Nincs szomorúbb dolog a világon, mint egy utolsó magyar prédikációt elmondani és egy utolsó imádságot elsóhajtani és utána egy magyar templomot otthagyni. Mi tudjuk, hogy Isten azt is megengedte, hogy a hét kisázsiai gyülekezet közül hatra az idő pernyéje rászitáljon, a föld pedig lerázza testéről azokat a templomokat, amelyeknek egyikében a szeretet apostolának ajkáról csörgött az édes méz, vagy a nagy misszionárius apostol az ég titkaiból gránitsziklákat hengergett el hallgatói előtt, hol a fiatal Timotheus püspökké öregedett vagy Polykarpus kiomló vére és égő máglyája felett fehér galamb szálldogált. Az Egyház Ura, az Ur Jézus Krisztus, aki megdicséri népét, levelet diktál kedves egyházainak és végül megengedi, hogy ezeknek az egyházaknak helyén nád nőjjön és századok hintsék poraikat a megszentelt kövekre. Az az Ur Jézus Krisztus, aki Szentleikével előhívja, fenntartja s óvja a világ végéig egyházát, megengedte, hogy a donorai egyház népe elvándoroljon és kis egyháza megszűnjék. El kellett adnunk ezt a kis templomot, mert már a biztosításra és az épület karbantartására szükséges pénz előteremtése is gondot jelentett. 1949 karácsonyán Csicseri bácsi azt magyarázta nekem, hogy “a donorai egyház baja ott kezdődött, hogy Marton Sándor tiszteletes urat elvették tőlük, pedig parókhiát is akartunk néki építeni a templom mögé.” Igen, Csicseri bácsi, ez is baj volt, no meg az, hogy a fiatalság és a magyarság jó része munkahiány miatt elvándorolt Donoráról. Mindkét lelkész Ígérte, hogy a megmaradt 10 lélek szolgálatára készen állanak s a 30-40 mérföldre lévő templomaik nyitott ajtaja szüntelenül hívogatja őket. A templomot Isten fekete népe vette meg. Nem tudom, hogy hány évig fog még ez a templom fennállani, de ha évtizedek múlva egy magyar ebbe a templomba tévedne, nagyon elcsodálkoznék, hogy a színes templomablakokból kedves magyar nevek hirdetik némán is, hogy ők valaha nemcsak szerették az Urat, hanem áldozatot is hoztak érte. Az utolsó magyar imádság elszállt Isten trónusához s vitte bánatunkat, az utolsó magyar ének is elhallgatott. Az utolsó áldást a Donorán született lelkipásztor nehéz szívvel elmondotta. Hazaszállt egy pillanatra a lelke egy másik templomhoz, amelynek alján 600 atyjafia él és most kaszálják a templomba vezető utón nőtt füvet. Milyen szédítő távolság van a két templom között es mindkét templom miatt a bánat egy gyarló szivre hull. Istenem, csak ne fájna a szív annyira a magyar templomok miatt! Visszanéztünk még egyszer az ajtóból a templom belsejére, honnan a magyar zsoltár csak most bujdosik el sírva. Az augusztusi délután vastag kévékben öntötte sugarát a színes ablakokra. A lemplomablakokra festett magyar nevek kigyultak s teleragyogták a templomot. Valami furcsa érzés szállt a szivünkre. Szerettünk volna bocsánatot kérni s nekik újra hirdetni, hogy nevüket az örökkévaló Szeretet átírta az élő Isten temploma oszlopaira. A mi örömünk. Detroit 1965, szeptember 12. A donjiai emlék ráült szivemre s nem hagyott nyugolni. Az elnémuló harangok sötét víziói gyötörnek mindig s lelkemben a fogyó magyar élet zsoltárai zokognak. De sokszor sóhajtottam már fel: de jó is volna, ha nem fájna annyira ez a furcsa, szomorú magyar sors. A ligonieri presbiteri konferencián újra átéltem a donorai utolsó istentiszteletet. Tizenhat éve figyelem ezeket a presbiteri konferenciákat s akaratlanul a régi szép magyar nevek felé fordulok: bocsássátok meg, hogy egyre kevesebben vagyunk. Lelkészi konferenciánk évek óta nem volt olyan népes, de csak azért, mert egy nagyon drága arcot hozott közénk az Isten. Tiszteletadásra gyűltünk össze. Vájjon ott leszünk-e mindannyian jövőre? Donora végzetét
