Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)
1965-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ szeretném visszatartani mindentől, ami szivemnek kedves. Donorai miértemre Detroitban adta meg Isten a megnyugtató feleletet. Az Egyház Ura egyik helyen kimozdítja a gyülekezet gyertyatartóját a helyéről, a másik helyen vakitó fénnyel felgyújtja. Detroitban prédikáltam szeptember 12-én, legnagyobb egyházunkban. Az angolnyelvü istentiszteleten 400 lélek dicsérte az Urat. Ó milyen szép magyar arcok voltak! A magyaron 300 lélek szárnyalt a buzgóság szárnyain az ég felé. E napon Tóth Tibor esperes-lelkész 72 uj egyháztagot vett fel ünnepélyesen. Egy kis gyülekezet. Köszönöm Istenem, hogy zúgolódó miértjeimre ilyen feleletet adtál. Valahol mégis csak összesereglik a magyar s beleépíti hitét, imádságát eljövendő századokba. Donora a mi bánatunk, Detroit a mi vigasztalásunk, amiért hálásan ujjong a szivünk. A windsori lelkész beiktatása A windsoriak templomában 1950. március 26-án prédikáltam először. Árvaházi vasárnapot tartottam. Ömlött az eső, mint Gömörben mondani szokták, mintha dézsából öntötték volna. Dr. Bötykös Béla, akkori lelkész a kémlelő kis ablakon benézett a templomba és megszólalt: “No, tiszteletes öcsémuram, ez az árvaházi vasárnap nagyon árva lesz, mert egy lélek sincs a templomban.” Ez nagy haj lesz, mert a ligonieri árvaháznak még az útiköltségem sem térül meg. Beszélgettünk még egy darabig s a lelkész újra a kisablakhoz lép. “Mi a csoda?” — kiált fel. Látom az arcán a csodálkozást s hirtelenében én is szeretném látni azt a csodát, amit ő lát. Ömlött az eső, de a nép is ömlött a templomba. Belépünk a templomba s a windsori templom tele van a putnoki járás népével, falumbeliekkel, a szomszéd falvakból, sok, sok kedves arccal, akiket már nem láttam 30 éve. Nyolc hónapos amerikás voltam s tele voltam égő honvággyal. Akkor éreztem először itthon magamat a tengeren túl. Nagy ajándéknak éreztem az igehirdetés alkalmát és szolgálatát. Az istentisztelet után olyan szeretet áradt felém és a Bethlen Otthon felé, amit még nem tapasztaltam. Amikor leszámoltam Kecskeméthy igazgató ur, akkori főnököm elé a kanadai dollárokat, nem akart hinni a saját szemének. Engem is királyi módon megajándékoztak. A Gömörből kikerült papnak akkor egyetlen vágya volt, hogy windsori pap lehessen. Úgy éreztem, hogy végtelenül messze az otthonomtól is, otthon lettem volna e kedves nép között. Isten máskép rendelte sorsunkat. Windsorra mindig úgy néztem, mint az ember, aki egyszer csak megdöbbenve felfedezi, hogy egyik darabja az amerikai tájnak éppen olyan, mint az ő falujának a kedves határa. Talán a kis templom, vagy az odajáró népek azt hitették el velünk, hogy otthon vagyunk. Többször hirdettem már ott az Igét, iktattam be lelkipásztort, álltam meg az öreg hü szolga pusztai vándorlásának patinás mérföldkövénél. Azóta sok kedves arc eltűnt a minden élőknek utján, vagy elhagyta első szerelmét s feladta őrhelyét a magyar lélek egyik drága bástyáján. Sokat gondoltam arra, mi lett volna, ha egy talpraesett, népét szerető és angolul jól beszélő pásztora lett volna ennek a népnek, aki döntött volna, hogy “én itt letelepszem köztetek windsoriak, veletek élek és veletek halok.” Óh hányszor kell szemrehányást tenni azért, hogy nem volt látomás akkor, amikor igen kellett volna! Isten kegyelmes hozzánk, mert mindezideig megtartotta ezt a kedves kis egyházat, hogy bizonyságot tegyen arról, hogy a magyar- Isten kegyelméből és a maga erejéből él és tudja igazgatni önön sorsát. Ez az egyház hídfő nemcsak egy hatalmas ország felé, hanem afelé a gon-A windsori lelkészbeiktatáson, balról jobbra: Nagy Lajos püspök, Dienes László, az uj lelkipásztor, Tóth Tibor esperes dolat felé, hogy összefogva, önállóan még mindig csodát tudna tenni a magyar. Lelkipásztorok jöttek, lelkipásztorok mentek, de a gondunk mindig ugyanaz maradt. 1965 szeptember 12-én Dienes László lelkipásztor beiktatásán egészen más érzésünk volt. Gratuláltam Szőke Sándor gondnoknak, az egyháztanácsnak, mert jó lelkipásztort választottak. A szivünk azt érezte, hogy most Isten azt az embert küldte Windsornak, akire már régen vár. Az uj lelkipásztor annyi próbán és szenvedésen ment át, hogy nagy ajándéknak nézi a windsori egyházat. Érzik minden mozdulatán, minden mondatán, az életén, hogy végtelenül hálás Istennek, hogy elfogadja szolgálatát. Érezzük, hogy ő nem átutazó vendég, hanem le akar telepedni. Tudja azt, hogy még sok tennivalója van, mielőtt alkonyati imára kondulna a lélekharang. Textusa a II. Korinthusi levél 6-ik részének első tiz verseiből volt véve. Amikor felolvasta textusát, bibliaolvasó, Isten üzenetére hallgató ember érezte, hogy ez az ember tudja mi a szenvedés, mi az alázat és tudja mi a lelkipásztori szolgálat. Szivét tenyerére tette, a gyülekezet pedig elfogadta hálásan ezt a szivet, amely tele van Istene és népe szeretetével. Alázatosságával meghódította nemcsak népét, nemcsak a windsori magyarságot, hanem a windsori kanadai nagyságok szivét is. Nem tudom hány osztálytársa volt Dienes Lászlónak és milyen karriert futottak meg. Dienes Lászlót a hazai élet kis tanyák biciklis papjává tette s lehet, hogy barátai közül sokan megveregették a vállát, amiben lehetett sok szánalom is. Ez a Dienes László, hogy mert volna arra gondolni, hogy a beiktatási bankettjén ott lesz Martin Pál kanadai külügyminiszter is. Aki magát megalázza, felmagasztaltatik. Isten felmagasztalta a kis windsori papot, aki egyedül dicsekedhetik a világon lévő magyar református lelkészek közzül, hogy bankettjén egy nagy birodalom külügyminisztere jelent meg. Itt e helyen is tisztelettel hajiunk meg Martin külügyminiszter ur felé, aki nagyon jól ismeri a magyar ügyeket, aki nemcsak magyarul köszönt el a windsori magyaroktól, hanem bizonyságot tett arról, hogy a magyarok nagy barátja s az én életemnek is nagy élménye volt- hogy Dienes László beiktatásán együtt ülhettem vele. Tóth Tibor esperes ur hűséggel forditgatta számára a beszédeket és nagyokat derült a magyar szellemességeken. Kicsi a windsori egyházunk, de ennek a bankettnek megrendezése dicsőségére vált volna minden nagy egyháznak. Nagyszerű ételek, ügyes kiszolgálás, Rouffer Mihály remek tósztmester, aki dicséretre méltóan képviseli magyarságunat városában, felesége gyönyörű hangú énekes,
