Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)
1965-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Kiss Sándor: Kilenc éve már ... Kilenc éve már, hogy 1956 októberében Magyarországon megmozdult a föld. Egy alig tizmilliónyi kis nemzet feltámadt, hogy visszaszerezze elvesztett szabadságát. Miután belső elnyomóit rövid egy nap alatt elsöpörte, felvette a harcot az azok segítségére siető 200 milliós Szovjet Birodalom ellen is. Forradalma igy szabadságharccá változott. A magyar nemzet a világpolitika homlokterébe került. Magyarország és a magyar nép neve ismertté vált a világ legeldugottabb részeiben és olyanok számára is, akik annakelőtte soha nem hallottak a létezéséről. Valóravált Petőfi álma: A magyar nép megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez. Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot. 1956 októberének fiataljai éppen a szabadság nagy költőjének és mártírjának a szobrától, az ő szavaival indultak el a küzdelemre. Ott hangzott fel minden ajkon: Esküszünk, esküszünk, Hogy rabok tovább nem leszünk! Az ötvenhatos magyar ifjak méltókká váltak az 1848-as márciusi fiatalokhoz. 16 pontjuk — leszámitva a több mint száz év távolságából és helyzetéből adódó különbségeket — kísértetiesen hasonlít Petőfiék 12 pontjához. Mindkettő követeli, hogy az idegen csapatok hagyják el az országot és az ország sorsának intézését a nép által szabadon választott és a népnek felelős kormány kezébe kívánja letenni, biztosítva a szabadság, egyenlőség és testvériség elveiből fakadó jogokat az ország minden polgára számára. Az 56-os fiatalok 1848 álmát akarták megvalósítani: szabad, demokratikus és független Magyarországot. Ott akarták folytatni, ahol az 1945-46 os, második világháború utáni demokratikus kísérletet a Kelet-Európát gyarmatosító szovjet hatalom letörte. Az Atlanti Charta és az Egyesült Nemzetek alapokmányának magasztos eszméi öltöttek testet a forradalmi követelésekben, nyilatkozatokban, programokban. Hittek ezekben az elvekben, azért tudtak érte harcolni olyan halált megvető bátorsággal. A rájuk kényszeritett harcot vállalták s fiatal életüket is odaadták hitükért- mert a keresztyénség igazsága bennük valóra vált: a hit fontosabb mint az élet. Az egyik angol újságíró 1956 novemberében Magyarországon járt és beszélt egy magyar édesanyával, akinek diák-fia elesett. Az anya igy számolt be fia haláláról: “Amikor másodszor is támadtak az oroszok, négy nap után hazajött a fiam. Négy napi szakadatlan harc után lemosakodott, tiszta ruhát váltott és indult vissza. Kérvekértem: Fiam, ne menj vissza! Hacsak egy kis remény lenne, én mondanám, hogy menj. De nincsen remény. Csendesen megszólalt: Anyám, a halálban is van remény! Elesett még azon az éjszakán.” A magyar tragédia 1956 ban is megismétlődött, éppen úgy, mint 1848 március 15-e után. Az akkori gazdasági és technikai viszonyok között még másfél évre volt szükség ahhoz, hogy az elnyomó hatalom vérbefojtsa a magyar nép szabadságküzdelmét. A mi századunk haditechnikájának már két hét is elegendő volt. A szabadságharcos magyar fiatalok egyre küldözgették üzeneteiket a világ népeihez, elhaló segélykiáltásaikat a szabad világ szabad nemzeteihez. Az utolsókig hittek a világ népeinek lelkiismeretében, abban az együttérzésben, amely megmozdítja a lelkeket, társadalmakat és népeket az elnyomottak védelmére. A magyar nemzetnek máig is legnagyobb tragédiája: ebben a hitében való csalódása. Kilenc év után kérdezhetnénk, hogy vájjon megérte-e az áldozatot 1956 forradalma és szabadságharca? Megérte-e azt a mintegy 25-30,000 főnyi hősi halottat, akik ott porladnak a magyar temetőkben? Megérte-e azt a közel 200,000 főnyi veszteséget, akik átmenekülve a határokon szétszóródtak az egész világon, közülök majd félszázezeren itt az Egyesült Államokban? Az utóbbi években a nyugati sajtóban gyakran olvashatunk beszámolókat, útleírásokat Magyarországról, amelyekben jónevü újságírók, fellelkesülve azon a liberalizálódáson, amely főképpen 1962 óta odahaza végbement, azt állítják, hogy a forradalom elbukott ugyan, de a követelések 80 százaléka lépésről-lépésre megvalósult. Hamis és megtévesztő állítás ez. Elég, ha elővesszük az októberi fiatalok 16 pontját és megállapíthatjuk, hogy a követelések nagyobbik fele még mennyiségileg sem teljesült. Minőségileg még sokkal nagyobb az eltérés. A követelések három leglényegesebb pontja ugyanis ez volt: a szovjet megszálló csapatok kivonása, szabad választások általános, egyenlő és titkos választójog alapján és szociális igazságén nyugvó gazdasági és társadalmi rend megteremtése. Az országban még ma is 80,000 főnyi, legkorszerűbben felszerelt szovjet haderő tartózkodik, úgy hogy gyűrűvel veszi körül a fővárost és a nagyobb városokat, ipari gócpontokat. Igaz, megszálló feladatot ma már nem teljesítenek, de ők jelentik az egypárt rendszerű diktatúra biztonságát. Nem hiába nevezte el a magyar nép a városokat körülvevő szovjet katonai táborokat “Vörös Gyűrűnek és “Szüzességi Öv”-nek. Választási reformról ugyan sokat cikkeznek mostanában, de a legtávolabbi tervezés is arra irányul- hogy a magyar nép ne csak egy kommunistára szavazhasson, hanem a párt által megbízhatónak tartott két kommunista vagy néha náluknál is rosszabb társutas között választhasson. Mindez azonban nem sértheti meg a “proletárdiktatúrának” becézett államkapitalista rendőrállam szerkezetét. Hogy az erőszakosan kolhozba kényszeritett magyar parasztság hogyan él és érez, hogy a magyar munkás mennyire tartja magáénak a rendszert, amit róla “munkáshatalomnak” minősítenek a haszonélvezők és a fiatalságnak mennyire hazája is a kommunista állam, arról beszélhetnének amerikai magyar reformátusaink, akik az utóbbi években — hála Istennek egyre nagyobb számban — már meglátogathatják szülőhazájukat vagy származásuk földjét. Az bizonyos, hogy az 56-os fiatalok nem ilyen népjóléti államról álmodtak, nem ilyen szociális igazságot terveztek. Mindezeknek részük van abban, hogy a magyar nemzet élete minden külső enyhülés, javulás ellenére is súlyos válságban van. Elég hacsak a születési statisztikára utalunk, amely a legrosszabb az egész világon. Évek óta jóval több a mesterségesen elvetélt, mint a megszületett gyermekek száma. Az erőszakos kolhozositás következtében a magyar parasztság és mezőgazdaság súlyos válságba került. A nép, amely mindig szerelmese volt a földnek, ma menekül tőle. Erdélyben a közel kétmilliónyi magyarság nemzeti létének felszámolására a kommunizmus álarcában jelentkező román sovinizmus részletes és igen átgondolt terveket dolgozott ki és azokat rendkívüli ügyességgel hajtja végre. Minden jel arra mutat, hogy a magyar kommunista vezetés a kisujját sem mozdítja meg az erdélyi magyarság védelmében, sőt szabadkezet adott a román kommunizmus számára nemzeti felszámolásukra.
