Magyar Egyház, 1964 (43. évfolyam, 3-9. szám)
1964-06-01 / 6. szám
2 MAGYAR EGYHÁZ ÍRÁS és élet . . . Lankadt kezek, tántorgó térdek “Erősítsétek a lankadt kezeket és szilárdítsátok a tántorgó térdeket.” Ésaiás 35:3. Sohe hittem volna, hogy egy hurcolkodás ilyen tanulságos tud lenni! Életemben sokszor költöztem már egyik helyről a másikra, hiszen Magyarországon két-három évnél tovább egyik gyülekezetben sem maradtam. De mije van egy nőtlen segédlelkésznek? Minden holmim belefért néhány kofferba és igy a költözködés egyszerű volt. Mikor Detroitból Ottumwába mentem, már meglepett kicsit, hogy egy egész autó tele lett könyvekkel, ruhákkal, apró holmikkal. De egy autóval magammal tudtam hozni mindenemet. Most azonban már egy hatalmas szállító autóra volt szükség, hogy elköltöztessen bennünket. Nem tudom, hogyan és mikor gyűlt össze az a sok minden, amit most el kellett hozni, de összegyűlt. A magam holmija, a feleségemé, a kisfiámé. Pár darab bútort is kellett venni, hiszen teljesen üres papiakba költöztünk. A költözködés előtti egész héten csomagoltunk. Egyik tele doboz került ki a folyosóra a másik után. Raktam őket egymás tetejére. De a csomagolni való holmi csak nem akart fogyni és azt hittem már, hogy sohase jutok a végére. Végül is megtörtént a költözködés. Már harmadik napja rohangászok a földszintről az emeletre, a padlásról a pincébe, hogy helyet találjak mindennek a házban. Mire beesteledik, nem állok másból, mint lankadt kezekből és tántorgó térdekből. Elgondolkoztam: vájjon mindez a sok holmi, ami az enyém most, életemnek egy része? Hozzám tartozik? Boldogabb vagyok vele, mint nélküle? Mássé tett? Nem. Az azonban biztos, hogy egy nagy szállitóautó nélkül meg se tudnék mozdulni. Van egy másfajta “holmi” is, ami felgyülemlik az ember életében, akár akarja, akár nem. Mikor a csecsemőkorból a gyermekkorba lép, talán csak egy morékra való. Mikor a gyermekkorból a serdülőkorba ér, már megtölt néhány koffert. Mikor a serdülőkorból az ifjúkorba ér, már teherautóra való. Az ifjúkortól a felnőttkorig és onnan az öregkorig ez a “holmi” csak szaporodik, szaporodik és olyan hatalmas heggyé nő, amit a földkerekségen lévő semmiféle erő többé megmozdítani nem tud. Az emberre ráragad, ránehezedik, az embert körülfogja, ellepi, betemeti. Ez a “holmi” a bűn. Úgy van az ember a bűnével is, mint a holmijával: sok olyan van, amire már nem is emlékszik. Elkövette, aztán az évek múltával elfelejtette. Ha ugyan lehet egy bűnt elfelejteni. A lélektan azt tanítja, hogy az ember semmit sem felejt el, a dolgok, emlékek csak leereszkednek a tudat alá. Onnan néha váratlanul felbukkan ez vagy az az emlék és ilyenkor az ember elcsodálkozik: hát én erre még emlékszem? Ugyan honnan jutott az eszembe? Vannak emlékek, amik sohase bukkannak fel többé, azonban mélyen a tudatalattiban ott vannak, belsüppedve a feledés iszapjába. Én emlékszem valamire, ami két éves koromban történt. Semmi másra nem emlékszem abból az időből. Miért éppen erre az egy jelentéktelen kis eseményre emlékszem? Nem tudom. Hogyan őrizte meg ezt az egyet is az emlékezetem? Nem tudom. Bűneinknek a nagyobb része elmosódott már az emlékezetünkben és csak a kisebb részére emlékszünk. Ha valaki bevezetne egyszer bűneinknek a raktárába és végigvezetne a sötét földalatti folyosókon, elképedve állnánk meg minden szóra: ez is a tied, ez is a tied, ezt is te követted el, azt is, amazt is. Ijedten kérdeznénk meg magunktól: miért tettem én ezt? Ha pedig abba a sötét völgybe is elvezetne valaki, ahol bűneink következményei nőnek, a kép még ennél is szomorúbb és ijesztőbb lenne. Hogy mennyi bűne van az embernek, azt csak akkor veszi észre, ha meg akar mozdulni. Milyen jó volna, ha üres kézzel, gondtalanul, fütyörészve mehetne az ember egyik helyről a másikra. Főleg lelkileg! De nem, bűneink követnek bennünket. A holmim nincs hozzám nőve, de a bűnöm igen. A holmit elárverezhetem, a bűnömet azonban nem akarja seki más. Mikor végre minden holmink benn volt már a papiakban, a “van” sofförje, aki másodmagával cipelte ki és be az öszszes ládákat, dobozokat, bútorokat és egy nagy, nehéz zongorát, búcsúzóul kezet nyújtott. Arcán, mozgásán látszott a fáradság, a tenyere pedig olyan volt, mint egy nagy, puha párna. Nem volt már szorítás. Nagy volt a különbség a reggeli és az esti kézfogás között. Meglankadt a kéz, mert terheket hordott egész nap. Tántorgott a térd, mert belefáradt a terhek alatti egész napos járásba. Ilyen a bűn terhe alatt járó ember keze is és térde is. Nem úgy munkálkodik, mintha mindig reggel lenne, hanem este. Nem úgy jár, mint aki munkába indul, hanem mint aki munkából érkezik. Isten tudja, hogy az Ő szolgálatában a mi kezeink lankadtak és a térdeink tántorognak. Ö sohase beszél velünk úgy, mint bajnokokkal, hősökkel, vagy óriásokkal. Ezért is mondja az Ige: erősítsétek ezeket a kezeket és térdeket. Hogyan? Mindaddig lankad a kéz, amíg terheket cipel. Tántorog a térd. Akkor kezd csak erősödni, szilárdulni, ha letette a terhet. A Biblia egyik legnagyszerűbb tanítása, és ennek megfelelően a hivő élet egyik legnagyszerűbb tapasztalata az, hogy a terhet le lehet tenni. Nem is úgy, hogy leteszi valaki, hanem úgy, hogy valaki leveszi a válláról, kiveszi a kezéből. Sőt: nemcsak leveszi, vagy kiveszi, hanem elveszi. Elveszi úgy, hogy többé nem adja vissza. Elveszi úgy, hogy ami addig az enyém volt, többé nem az enyém, hanem az Övé, annak minden súlyával és kárhozatos felelősségével együtt. Elveszi úgy, hogy az Atya, Aki azt addig a mennyből haragosan és megkeseredett atyai szívvel nézte, nem látja többé, mert mást néz és lát helyette. Egyszülött Fiát. íme az Istennek Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Ő az ember és bűne közé áll úgy, hogy Isten nem a bűnt látja többé, hanem az embert Jézussal. Nincs más mód az erősödésre. De ez a mód, ez az egyetlen, a Krisztussal való járás a megerősödés biztos és igaz módja. Legyen számunkra ez a nyár nemcsak testi, hanem lelki felüdülés ideje is. Erősödjenek kezeink és szilárduljanak térdeink, mert az egyház szolgálatára szükség van a világban. Ámen! Papp Ákos A keleti Egyhámegye 10 hetes vasárnapi iskolai tanítói tanfolyamának résztvevői.
