Magyar Egyház, 1961 (40. évfolyam, 1-10. szám)

1961-01-01 / 1. szám

4 MAGYAR EGYHÁZ mindég egy kicsit a maga képére is formálna... A templomjárást későbbre és egé­szen magamnak tartogatom, sejtön, előre is élvezgetem. Hosszú stájeri­­tiroli éveimből újra belémszólnak a kétkedő kérdések, favágó-társaimé, osztrák barátaimé, kávéházi és vonat­­fülke-társalgóké, hogy t.i. nekünk re­formátusoknak vannak-e templomaink, van-e egyházunk, és kicsoda annak a “feje” vagy “vezetője”! És Íme, most kóstolgatom a rámzuduló szótlan vá­laszokat. így a kínai vendéglőben ebédelő fiatal holland lányét, amint fejet hajtva mondja magában az asz­tali áldást. Vájjon mit felelne ö az efféle kérdésekre? Hinné-e, hogy ilyen kérdések egyáltalában élhetnek miliők lelkében-hitében? ... Nem! Nem kül­dök képeslap-templomot osztrák ba­rátaimnak sem, semmiről sem győz­ném meg őket, hiszen nyilván szüksé­gük van előítéleteikre. Az egyik református templom ta­nácskozó csarnokában találkozunk: re­formátus magyar lelkészek és gond­nokok, fél-Európából. Persze, nem is feladatom, nem is hivatalom felsorol­gatni, hogy ki mindenek és mi min­denek jóvoltából ellenkezése ellenére, mert legigazabbul mégiscsak a Lélek akaratából, Aki egyszerűen visz-vezet oda is, ahova magunknak sem nagyon akaródzik.. ! így volt ez, majd tiz év előtt is, amire viszont azért is jó emlékezni, mert akkor, először Genf egyik külvárosában “adatott” hely né­­künk, most viszont már templom-falak bástyái között erősödtünk: az Igéből. Fáj is az emlék, mert már csak né­gyen vagyunk jelen azok közül, de nagy az öröm is, hiszen annyiféle izét­­szinét ízlelhetem a Sónak: az ellent­­mondást-nemtürő-éleset, a szerény-éde­set, a logizáló-erőset, a józan-csipőset, a jogászos-érdeset... annyifélét, ahá­nyon vagyunk: szelídek és harcosak, nyájasak és zordonak, bátrak és vitára vágyók, a tüzesek és tárgyilagosak, és érzem, hogy még többfélék lennénk, ha többen lennénk. íme, a mi Egyhá­zunk nem uniformizál, nem feszit lel­ki kaptafára és mégis élő az egység a Krisztusban. íme, a Lélek igy is, ma­gunknak is kiteljesiti-kiábrázolja az egyéni színeket teremtő Teremtőnek teremtö-gazdagságát. íme, igy tartunk sokfelöl-sokféle emberségben a Krisz­tus végső Harmóniájába. Miben gyönyörködjem még . . . ? Igen. “. . . az erőtlenségekben . . . és szorongattatásokban” (2. Kor. 12.10.): hiszen nem egy országban oly ingadozó a szolgálat e-világi alap­ja; sokhelyütt szinte 15 éve nincs kedvező változás; mennyiféle őkume­­niátlanságtól vagyunk terheltek; azt sem tudjuk, hogy voltaképp minek­­miknek nevezhetjük magunkat, hiszen a régi aggályok-kétségek magunkkal szemben korántsem némultak el; a Politika oltárjüstje elöl is menekíte­nünk kell magunkat; generációs prob­lémák is újra meg újra beöltöznek a gondozás látszatok álköntösébe; vére­inkért is sokkal többet kell tennünk, mint amennyit tehetünk ... ! Igen! Isten színe előtt vallanunk kell teljes erőtlenségeinket, Krisztusért való belső és külső szorongattatásain­­kat, a sokféle bizalmatlanságot, a megitéltetést, a testünkbe adatott tö­visek gy ötréseit, azért, hogy az Ur szava diadalmas legyen: . .az én erőm, erőtlenség által végeztetik el...” Mohácsy Endre A Tisztességről Pál apostol a Római Levelében azt Írja: “Adjá­tok meg . . . mindenkinek, amivel tartoztok; akinek az adóval az adót; akinek a vámmal a vámot; akinek a félelemmel a félelmet; akinek a tisztességgel a tisz­tességet” (13:7). Ezek a sorok a felelősség iránti maga­tartásunkkal kapcsolatosak. Mi most nem akarjuk elemezni az apostol intését, illetve annak a korunkra adott politikai helyzetünkre vonatkozó tanítását. Ezt a szót szeretnők ezalkalommal kiemelni, hogy “tisz­tesség.” “Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoz­tok; akinek a tisztességgel, a tisztességet.” Azt hiszem, nem tévedünk, amikor azt mondjuk, hogy a XX. század egyik legjobban elfeledett fogal­ma: a tisztesség. Abban a tülekedésben, amiben élünk, a ki-birja-marja elvet valló világunkban eleinknek ez a szép szava szinte teljesen kimaradt a szótárunk­ból. A tisztesség egyreinkább az élhetetlenség, a te­hetetlenség kifejezése helyett használatos. A szónak és cselekedetnek az azonossága, az, hogy hitelt lehet adni annak, amit valaki mond, az ritka mint a fehér holló. Az egyház azért is van, hogy az embert figyel­meztesse, visszavezesse arra az útra, melyet Urunk tanítása szerint, eleink éltek és gyakoroltak. Az a tény, hogy a szép és szent eszmék, életszabályok felhígultak és elveszítették eredeti tartalmukat és jelentőségüket, azt jelenti, hogy az egyháznak fokozottan ébernek kell lennie és fokozott erővel kell prédikálnia, amire Bib­liájából taníttatott. Nem kétséges, hogyha mi, keresztyének, tisztes­ségben, tisztességesen, tisztelve az igazságot és a jog­rendet, a másik embert és annak szándékait, élnénk, egyszerre megváltozna körülöttünk a világ s feloldód­na az a feszültség, ami oly gyötrelmessé teszi az emberi létet. Idős egyháztagjaink még emlékeznek azokra a kis versikékre, amiket a múlt század végén és ennek a századnak elején tanultak az elemiben: “Ne fir­kálj a házak falára, Sem kerítés oldalára . . .” Mennyi bölcsesség, okos tanács, erkölcsi tanítás volt azokban az együgyü strófákban! És ami a lényeges, ezek az erkölcsi szabályok akkor még életszabályok is voltak! S ami tisztesség még van ebben a világban, azt — tisz­telet adassék a fiatalabb korosztályból azoknak, akik kivételek — az öregek, a sirbahajló sorsok képviselik. Ahhoz, hogy körülöttünk megváltozzék a világ, nincs más mód mint rálépni a tisztesség, a becsület, a jóakarat, a másokért való felelősség és teherhordo­­zás útjára. Ahhoz, hogy szebb és értelmesebb legyen az élet, tisztább lelkületű, egyenesebb gerincű, emel­­kedettebb gondolkodású emberek kellenek. Ez a világ áhitozza a jó, az igaz, a szép megszállottjait, az olyan embereket, akiknek a szavára lehet adni, akik egy magasabb erkölcsi rend alatt állnak. Ez az ut nem könnyű. Ez a kereszt útja. Ma sem kerülheti el az, aki a tisztaság és tisztesség útját akar­ja járni, hogy a tövisek fel ne sebezzék, hogy szivébe a gúny és rosszindulat dárdáit bele ne döfjék. Dehát ez az ég törvénye! Aki Krisztus életét akarja követni, aki az ő tanításait komolyan veszi, az ma is az árnyé­kos oldalhoz tartozik: mindig annak kell fizetnie, aki hisz abban, hogy érdemes vadócba rózsát oltani, ér­demes gondot, törődést fordítani a másik emberre. Ma “sikk” a fiataloknak zsebredugott kézzel és nyeglén beszélni az idősebbekkel s ideálokat, eszmé­ket, amikért őseik vérüket adták, könnyed gesztus­sal lekezelni. Nos, egyszer meg fogják ők is tanulni, csak késő ne legyen, hogy az élet vastörvénye szerint kamatostól visszakapja az ember öregkorban, amit fiatalon elkövet: jó szót épugy mint rosszazt. Magyarok! Nyugatra kirajzott, kései megszálottjai a régi portyáknak: gondotok legyen a tisztességre! Trombitás Dezső.

Next

/
Oldalképek
Tartalom