Magyar Egyház, 1960 (39. évfolyam, 1-9. szám)
1960-08-01 / 8-9. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 MEGNYITÓ IMÁDSÁG Az Amerikai Magyar Református Egyesület Konvenciója alkalmából Ligonier, Pa., 1960, június 13. Mély hálával borulunk le előtted Mindenható Isten! Te aki ronthatsz és teremthetsz száz világot s az időknek határaid kimérted: kegyelmeddel megtartottad a mi kisebb világunkat s az éveknek során eljuttattál a számadásnak jelen napjaihoz. Áldassál érte! — Nagyságodnak mennyei magasságából lehajoltál a mi földi alacsonyságunkhoz és magadhoz emeltél. Mert nemcsak Teremtőnk, Megtartónk és Ítélő Biránk vagy, de szerető Atyánk is. Közeledünk tehát Hozzád gyermeki alázattal annak érdeméért, Akinek büntetlen életén, kínos halálán, de diadalmas támadásán és dicsőséges mennybemenetelén át hozzánk való mérhetetlen szerelmedet megbizonyitottad. Magasztaltassál érette! Óh, hányszor, de hányszor lettünk mi méltatlanok erre a végtelen szeretetre s mégis mindmáig nem vetettél el színed elől, sőt megsokasitottad rajtunk bizalmadat s munkát rendeltél számunkra is országodnak építésében. Dicséret, dicsőség Néked, nekünk pedig bűnt valló töredelem hogy, munkáinkban jobbak nem lehettünk. Amik voltunk s amik vagyunk, igy is csak a Te Szentlelkednek segítségével lehettünk, akinek elevenítő ereje nélkül meg sem állhatnánk előtted. De ime, állunk s könyörgiink Hozzád kegyelemért a kegyelmekhez. Tetézd meg rajtunk eddig vett ajándékaidat, könyörgést meghallgató Atyánk s midőn az imádság szárnyain lelkünk hozzád emelkedik ne fordítsd el szent orcádat tőlünk. Elmúlt éveinknek teltén százak távoztak el tőlünk atyai házadhoz, ahol hely készíttetett az igazak számára s ítélet szól a kárhozandóknak. Engedd remélnünk, irgalmas Isten, hogy megbocsátattak bűnei a tévelygőknek s elnyerték az Ígért koronát azok, akik a keskeny utón járva értek Eléd. Bármi lett légyen is eleve elrendelt végzetük, megnyugszunk a Te akaratodban midőn most emberi szomorúsággal emlékezetüket idézzük. Mert hiszen hívek vagy eltévelyedtek, de általad rendelt testvéreink voltak ők e földi téreken s fájt búcsút venni tőlük addig is, amig a szebb és boldogabb hazában majd feltaláljuk őket. Kérünk, adj nékik nyugodalmat a boldog feltámadás reménysége alatt s add a vigasztalódás balzsamát a távoztukat gyászolóknak. Nékünk pedig Atyánk, akik most számot adni és számot kérni gyülekeztünk egybe, nyújtsd Szentlelkednek jóra irányitó segedelmét. Mentesíts a dicsekvésnek, önzésnek, bosszúnak, irigységnek, a csak a magunknak jótakarásnak kisértéseitől, hogy megértő és szerető testvérekként egyek tudjunk lenni mindazokban, amiknek munkálására a Te terved egy táborba terelt. Derítsd fel értelmünket a kétségeknek felhőitől, lelkünket a félelmeknek árnyaitól, szivünket a szeretetlenség mérgező ködeitől, hogy igy egészséget és világosságot nyerve ajkaink mindig tisztán szólhassák az elegyitetlen igazság mondani valóit. Plántálj részvétet és segítő készséget kebleinkbe támasztalan öregeink s a gyámolitásra szorult gyermekek iránt, akiknek gondja felvételére bennünket méltattál. Adhassunk nékik, kegyelmed által, olyan otthont, amely merő szeretetből fakadottan pótolni tudja számukra az elveszettet, feldultat vagy kényszerűségből elhagyottat. Aranyozd meg nékik az élet alkonyati napjait a megnyugvás derűjével vagy hajnalodó élet gyermeki örömeivel és bizodalmával. És engedd most, hgoy lélekben odafordulva éltető napod keletje felé, hegyeken és tengereken át szállva a gondolatnak szárnyain, szabadulásért esedezhessünk Hozzád származásunk előttünk mindig áldott földjének népe, a mi hitben és fajban is testvéreink, szegény megnyomorított magyarok számára. Elégeld meg szenvedéseiket s hozz rájuk a mérhetetlen töredelmek szomorú évei után vig esztendőket. Rendelj igazságtételt azoktól, akik e földön az Ítélkezés hatalmát bírják vagy bitorolják, hogy a csak az igazság nyomán támadható békességben fölfakadhassanak az őszinte szeretetnek üdítő forrásai, s azokból táplálkozva végre, óh végre, igazi testvérei lehessenek egymásnak azok, akik egy teremtő Atyának, Néked istenünk, gyermekeid. íme, kérésekkel telve a mi szivünk és szánk mindig, amikor kegyes színed elé engedsz. Ki máshoz is folyamodhatnánk, amikor emberekben lehetetlen a mi reménységünk. És amikor éhezünk és szomjuhozunk, másnál mint Nálad, Atyánk, megelégittetést nem találhatunk. Amit kérünk, Ő érette kérjük, a mi Urunk Jézus Krisztusért. — Amen. BORSHY-KEREKES GYÖRGY TROMBITÁS DEZSŐ: AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN Harmincezer láb magasból nézve, milyen nyugodt, békés a táj! Az óriási város körvonalai, a cikkcakkos útvonalak, a párás, szürke Erie-tó, a gyárak vaskos épületei mitsem árulnak el abból a hajszából, amit egy szóval Életnek nevezünk. Mig az alattam lévő várost méregetem, magamat is szemmel tartom. Figyelem a szív rezdüléseit: vájjon, jelent-e számomra valamit az, hogy negyvenvalahány évvel ezelőtt odalent, Detroit épületrengetegének valamelyik házában — ahogyan költők írják — bölcsőmet ringatták? Vagy az elmúlt évek megpróbáltatásai, a hajszák s világ járás során az érzelmi elemek is tárgyi tényékké, adatokká laposodtak és a “Cserebogár, sárga cserebogár” sem mint altatódal, sem mint emlék, nem jelent immár semmit számomra? A ház-nagyságu jet már köröz s egyre közelebb bukik hozzánk a repülőtér. Mire felocsudok, már sodor ki a gépből az utasok izgatott, ideges hulláma. Már a földön járok, azon a földön, melyet a gyermeklábak tapostak. S az Élet irama, tülekedése, hangzavara mint valami ököl vág arcomba, amint a folyosók visszhangzó alagutjából a nagy csarnokba érünk. Az autóbuszból nézve az elsuhanó vidéket, arra gondolok: miért van az, hogy embereknek el kell hagyniok a hazájukat, a földet, melyből véttettek, és félvilágot bejárva, egy merőben uj környezetben, a gondolkodásnak és cselekvésnek más feltételei között kell nékik otthont teremteniük? Miféle kényszer, miféle erők dobnak ki embereket a megszokott életrendből, a századok alatt felépült családból és hagyományokból? Nyomor? Elnyomás? Kalandvágy? Vagy vannak mélyebb, titokzatos okok is? Az emberiségnek is vannak korszakai, amikor belázasodik, amikor mint az ámokfutó, nem felelős tetteiért? Vagy a portya, a kirajzás a nagyvilágba valami magyar specialitás, a magyar nyughatatlanság és nyugtalanság tünete? Vagy talán éppen szelepe valami kirobbanásnak, belső feszültségnek, ama bizonyos “menekülő forradalom”, amiről Ady beszélt? Tóth Tibor, a nyugati egyházmegye uj esperese, úgyis mint házigazda, a kalauzom. Hajdúk ivadéka. Hangja és szenvedélye minden jó magyar ügyért, zö-
