Magyar Egyház, 1960 (39. évfolyam, 1-9. szám)
1960-08-01 / 8-9. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ LIGONIERI NAPOK Lapzártáig ugyan még nem kaptuk meg a meghívókat, de azért bizonyos, hogy az amerikai magyar reformátusság sokesztendős hagyományaihoz híven idén is összejönnek a presbiterek és a lelkipásztorok évi nagy találkozójukra Ligonierbe. Az Amerikai Magyar Református Presbiter Szövetség szeptember 4. és 5. napjain, az Amerikai Magyar Református Lelkészegyesiilet pedig szeptember 6-án és 7-én gyülésezik. Tudjuk, ez az egyetlen alkalom, amikor a különböző egyháztestekbe tartozó amerikai magyar reformátusok együtt vannak — együtt tanácskoznak, együtt imádkoznak. Évről-évre csodát várunk a ligonieri napoktól, az amerikai magyar református egység csodáját. Eddig nem történt meg. De ez nem ok arra, hogy idén is ne ugyanazzal a makacs csodavárással menjünk Ligonierbe. Meg nem szünően imádkozunk, hogy megérezzük mind Isten Szent Lelkének jelenlétét. Mert csak arra van igazán szükségünk .., mök, izmos megjelenése: akárcsak egy végvári prédikátoré. Valahogy igy festhettek Bocskay tábori papjai, akiknek övén a kopott, öreg Biblia mellett kard lógott. “A ház, ahol születtél... A templom, amely annak a kis téglatemplomnak a helyén áll, ahol kereszteltek... Olvasd: születésed bejegyzése az anyakönyvben .. A Vanderbilt és a Jefferson Ave. táján, a lassan suhanó autóból figyelve a járókelőket, lázasan kutatok emlékeimben arcok, nevek és események után. Felismerek-e csak egyet is a régi pajtásokból? Vájjon, beszél-e még magyarul az a néger játszótársam, aki velünk együtt nőtt az utcán? Valami érthetetlen szomorúság ereszkedik rám. Igen, igaz: nem szabad viszszamenni a gyermekévek színhelyére. Nem szabad ősz halántékkal, fáradt szemekkel és egyre ziláltabb ütemet doboló szívvel találkozni azzal a magunkkal, akik negyven évvel annakelőtte voltunk! A falusi, szerény hazai paróchián, téli estéken sokszor szóbajött amerikai életem egyik-másik részlete, és az emlékekben minden olyan nagy, olyan szép, olyan utánozhatatlan volt. És ime, a ház, ahol “bölcsőmet ringatták” ... íme, az utca, ahol olyan csodálatos kalandokban volt részem... És ime, jómagam, esett, tört sorsom ... A zavar, a szomorúság már akkor oldódni kezdett bennem, amikor kedves bibliai textusomról, a tékozló fiúról prédikáltam a vasárnapi gyülekezet előtt. A kisebbik fiúról, aki elment világot látni, aztán tépett illúziókkal és sebekkel a szivén, vissza-, hazament. Igehirdetés közben arra gondoltam: az az öreg, ősz magyar ott a harmadik és negyedik padban, talán az apámmal dolgozott együtt valamelyik autógyárban. Istentisztelet után egy asszony, — haja éppolyan ősz, akárcsak az enyém, — a kezemet szorongatta: “Emlékszel még rám, Eddie?” S a nevét mondta. És akkor filmszerűen, egészen világosan láttam egy kisfiút és egy kislányt, amint a ház kikorhadt alján bemászva, ott indiánosdit játszottak s a házat, ahol laktak, majdnem felgyújtották ... Úgy látszik, a múlt valahol mégiscsak él. S milyen jó, hogy sokszor a nagy és tragikus élmények hullanak ki belőlünk és csak a semmi-kis emlékek maradnak meg és élnek tovább! c4uóztriai J^evél Beszédes számadatok mondják azt, hogy Ausztriában összesen 40 ezer hallgatója volt a legutóbbi szemeszterben az egyetemeknek és főiskoláknak, és ezek közül mintegy 1300 a magyar. Ha az “általános gazdasági jólét” görbéje továbbra is emelkedik, akkor a hallgatók összlétszáma valószínűleg egyenes arányban fog növekedni. De a magyar ifjúság ausztriai jövőjét illetőn egy esetleges dekonjunkturálisgyökerü létszám-csökkenés is csak hátrányos, illetőleg csak annál hátrányosabb lehet. Hiszen, a magyar hallgatók nagy átlaga is nyilván arra törekszik, hogy diplomázás után olyan állást kaphatna, amely éppen egyetemi és főiskolai végzettségének felelne meg. Erre pedig a hétmillió lakosú Ausztriában aligha van reménysége. Sőt, pl. Németországban vagy a német Svájcban ez államok akadémikusokkal való tulellátottsága miatt még kevésbbé gondolhatna ilyen elhelyezkedésre. Viszont az is világos, hogy egy leendő állás-vállalás szempontjából elsősorban a német nyelvterületre kell gondolni, hiszen a diplomaszerzés egyik legfontosabb előfeltétele a német nyelvnek — mondjuk igy — egyetemi színvonalú elsajátítása. Mivel pedig hagyományosan közismert magyar közoktatási tapasztalat az, hogy magyar anyanyelvű tanulók éppen a német nyelvet tudják a legnehezebben megtanulni, nem valószínű az sem, hogy a németen túl még egy másik modern nyelvet is lenne ideje a nagy átlagnak pl. egyetemi-diploma színvonalon megtanulni. Felvetődik tehát a kérdés, hogy miként lehetne kb. 1300 diplomázó magyar ifjú jövőjét kilátásosabbá tenni? Nem lehetne-e olyan államokba való tovább-vándorlásukat megszervezni, amelyek gazdasági és társadalmi adottságai viszonylagosan tágabb lehetőségeket biztosítanának az érvényesülésre? Szorosan vett egyházi szempontból sem lehet közömbös számunkra e kérdésből kínálkozó feladat megoldása. Az 1300 magyar hallgató közül ugyanis hozzávetőleges számítás szerint legalább 3-400 a református és evangélikus. Persze, az aztán a legkevésbbé lehet közömbös, hogy e számbeli adatok elé minduntalan a “mintegy”, a “körülbelül” stb. stb. állandó-jelzőket kell odabiggyesztenünk, ami magyarán azt jelenti, hogy hitvallásbeli hovatartozás tekintetében is elég sűrű homályban kell tapogatóznunk. Ezért bármennyire is tanulságos lenne a különböző indítékok, célzatosságok és ködösítő tényezők feltárása, egyszerűen tudomásul kell vennünk azt, hogy ez ifjak között olyanok is vannak, akiknek igen sok mindenfélék ellenére sem közömbös az, hogy élhetnek-e vagy élhetnének-e pl. hitvallásos életet, sőt — ha például konfirmálhattak — hűségesek maradhatnak-e konfirmációs fogadalmukhoz vagy sem? Nem is szólva továbbá azokról a keresztlevél-reformátusokról vagy evangélikusokról, akik pl. szabad-földi szabad magyar református egyházak közelségében vagy éppen kötelékében győződhetnének meg arról, hogy van Református Egyház; van tehát olyan lelki közösség Krisztusban, amely szeretettel fogadja be őket úgyis, mint reformátusokat és úgyis, mint magyarokat. Mohácsy Endre
