Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1959-08-01 / 8-9. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ a svéd luteránus Augustana Synod esete, mely évtizedes mult és a nagy német luteránus egyházhoz való tartozás után, már amerikai második generációjában lett önállóvá, mert felismerte, hogy a svéd luteránizmus gazdag öröksége, lelki kincsei csak meggazdagitják az amerikai összlutheránizmust és azt sokkal jobban fejleszthetik önálló egyház formájában. Ezt az őket befogadó egyház meg is értette és a maga teljes egészében elbocsáj tóttá. Ma is, mint Augustana Lutheran Church él önállóan, egy virágzó és lelkiekben gazdag egyházi életet. (A.R. Wentz: Lutheranism in America, pl94-208.) Nem a minket befogadó egyháztesteken múlik hát az egység, mintahogy nem is rajtuk múlt soha. Hanem Isten előtt alázattal valljuk be, hogy rajtunk. Nekünk nem volt meg a hitünk, hogy meglássuk az amerikai magyar reformátusság ökumenikus elhivatottságát, melyre Dr. Schaeffer célzott és amelyet a nemzetközi református világ vezetői bennünk mindég megláttak, csak mi maradtunk vakok. Mintahogy Babits Mihály a gyémántszóró asszonyhoz hasonlitotta a veszte felé rohanó nemzetet, mely kincseit, páratlan drágaköveit magától eldobálva rohan a tátongó szakadék felé: “Ragyogj gyémánt, ragyogj, szükség van a fényre, vetni amaz őrült asszony lábai elébe. Mert anyánk ő, és miénk minden vesztesége.” (Babits: Gyémántszóró asszony.) Az eldobált gyémánt a lelkiekben páratlanul gazdag magyar reformátusság lelki kincsei. AZ EGYSÉG MEGVALÓSÍTHATÓ Ha mi presbiterek, lelkészek és népünk akarja, megvalósithatjuk most is az egységet. “Meg kell értenünk az idők parancsoló szavát” — mondotta Dr. Haller. Alapokmányaink, egyezményeink megvannak, azokhooz kevés hozzátenni valónk van. Azokhoz csak a léleknek készsége szükséges. Ez a tizenegyedik óra. Ha akar az amerikai magyar reformátusság történelmet Írni, ez az utolsó lehetősége. Még egy nagy próbát kell tennünk. Egy ORSZÁGOS REFORMÁTUS KONGRESSZUSRA KELL összejönnünk. Nemcsak lelkipásztorok, hanem főként a mi világi vezetőinknek, presbitereknek, hitükért és egyházukért égő egyháztagoknak, hogy szóljanak ebben a kérdésben. Ha minden egyházunkból csak ötvenen jönnének el, egy ötezres magyar reforomátus seregszemle lehetne. Ne féljünk megtudni, hogy eme Istentől nyert tanítás alapján mit akar az amerikai magyar református nép? Eddig is mindég az volt a baj, hogy sohasem kérdeztük meg népünket, mert nem volt elegendő hitünk. Richard Niebuhr, korunk egyik legkiválóbb tudósa “Social sources of denominationalism” munkájában hivatkozik arra a tényre, hogy igen sokszor előfordult az amerikai egyháztörténelemben, hogy későbbi évjáratú bevándorlók nem tudtak alkalmazkodni az azonos hátterű és nemzetiségű egyházakhoz és bevándorlási évjáratok szerint is alakítottak merőben uj és sokszor ellenséges denominációkat. Jellemző magyar református népünkre, amit Dr. Szabó István clevelandi lelkészi jelentéseiből évről-évre látok és ez kb. megfelel a valóságos helyzetnek mindenütt, hogy öt különböző bevándorló réteg egy magyar református gyülekezetben tudja imádni Istenét. Ez is bizonyítja, hogy ebből a szempontból is az amerikai magyar reformátusság egységének nincs sem generációs, sem hitvallási akadálya. AZ EGYSÉG ÁLDOTT LEHETŐSÉGEI Micsoda hatalmas lehetőségek előtt állunk? Megszervezhetjük a legalább száz anyaegyházból álló Amerikai Magyar Református Egyházat, két egyházkerülettel, élén két magyar református püspökkel. Megalakulhat az egységes egyház zsinata és konventje. Felállíthatnánk a magar református főiskolát, ahol a jövő magyar református vezetőit adhatnánk az élet egész területére. Minden más felekezetnek vannak főiskolái, csak nekünk nincs széttagoltságunk miatt. Megoldható lenne lelkészképzésünk, hiszen a lelkészhiány valóságosan megoldhatatlan lesz rövidesen: nincsen angolul és magyar jól tudó utánpótlásunk. Csak nehány kiragadott példát említve: egységes magyar református heti vagy akár napi lapunk lehetne, mindkét nyelven, népünknek református öntudatot, világnézetet és hitben elmélyülést adva. Azt az összeget, amit a négy denominációba tartozó egyes gyülekezetek angol és magyar nyelvű lapokra jelenleg külön-külön elköltenek, könnyűszerrel lehetne felhasználni egy egységes magyar református újság kiadására. Mennyi tehetség, energia, pénz nem veszne igy kárba és református szempontból Kuyper Ábrahámmal kérdezzük: “vájjon van-e az életnek olyan területe, melyről Krisztus, a szuverén Ur azt ne mondaná: enyém?” Iratterjesztés, akár egyházi nyomda szolgálhatná szent ügyünket, ha szétforgácsolt erőinket egyesítenénk. Csak gondoljunk a legfontosabb szolgálatra, a missziói munkára: ha az E&R magyar kerületének évi 30,000 dolláros, a presbiteriánus egyházak évi 10,000 és az Amerikai Magyar Református Egyház 10,000 dolláros missziói költségvetését egységesen felhasználnánk, mennyivel jobban és közvetlenül az Istentől számunkra kirenedelt munkamezőnkön szolgálhatnánk ama “maradék” ügyét: Igét és a megváltás üzenetét nyújtván az arra szomjuhozó és azt nélkülöző lelkeknek. Missziónk egy csapásra megoldaná az evangéliummal el nem ért amerikai magyarság problémájának vajúdását, kis egyházainkat magunk tudnánk segíteni és az ellenegyházak jelenlegi visszás problémáját egy ilyen hatalmas egység szeretetteljes közösséggé változtatná át. És legyen szabad visszatérnem kiinduló pontunkra: ma a szenvedő magyar református Siont segítenünk kell. A világ vezető protestáns szervezeteiben már ott van a vezetésem alatt álló Amerikai Magyar Református Egyház, de menynyivel szebb, jobb és tökéletesebb képet tudnánk adni, ha a Református Világszövetségben, az Egyházak Világtanácsában, nemzetközi konferenciákon az amerikai magyar reformátusság egészének, minden tehetségének, lelki kincsének fénye megragyogna, nemcsak egy kicsiny töredéké. Az ökumenikus párbeszédben ma ránk hallgatnak. Nemzetközi fórumokon szólni tudunk,
