Magyar Egyház, 1958 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 volt elmúlásunkról siránkozni. A tények viszont azt mutatják, ha ugyan a statisztikánknak hinni lehet, hogy valahogy sehogysem akartunk kimúlni. * Azt szoktuk ugyanis mondani, hogy amerikai magyar és református közéletünknek három fenntartó pillére van: az Egyház, az egyesületek és a sajtó. Ebből a háromból általános vonalon — látásom szerint — még csak eggyel van komolyabb baj: a sajtóval. Ez még nem tragikus, mert ennek csak nyelv-váltási okai vannak. Sajnálnunk kell ugyan ezt is, mert egyik kedvenc szólamunk, hogy “nyelvében él a nemzet”. A zsidó és az ir nép legujabbkori története viszont azt mutatja, hogy nyelve nélkül, lelkében is élhet, sőt újraéledhet egy nemzet, ha megfelelő faji, vallási és történelmi tudata van. Miért épen az eltűnőket s nem a megmaradókat állítanánk tehát magunk elé követendő példákul? És ha a világba szétszóratott zsidóság a maga sajátos életét, különböző nyelveken is, meg tudja őrizni, ki merné állitani, hogy ez a jelenség egyedül marad a történelemben?! Én nem. * Vegyük szemügyre legalább futólagosán most a másik pillért is: az egyesületeket. Az természetes, hogy a kisebb, helyi s ósdi módszereiken semmit nem változtatott egyletecskék a változott időt állani nem tudják s vagy felszámolnak vagy nagyobb közösségeinkbe olvadnak. Azok azonban, amelyek a kor szellemét megértették: állanak, sőt növekednek. És itt legyen szabad egy kicsit hazabeszélni: Református Egyesületünkről. Az első negyven év alatt a tízezres tagszámnál s a pár százezres közvagyonnál kullogott, az utóbbi 20 év alatt viszont a 37 ezernél s 8 milliónál tart, hogy 1960-ra elérje a 40 ezret s a vagy 12 milliót. Haldoklás van itt vagy élet és haladás? Olvad a jégtábla vagy szilárdul? Mert igaz ám, hogy az újonnan felsorakozóknak 95%-a még mindig magyar származású s legalább 80- 85 %-a református is. A titka ennek pedig semmi más, mint bizonyos feladatok végzésére “embereket kiválasztani, az irányelveket eléjük szabni, felelősséggel és tekintéllyel őket felruházni — és aztán békében hagyni.” Ez az elv, nemcsak az egyesületi, hanem más vonalon is érvényesíthető s az eredmény nem maradhat el. * Most pedig fordítsuk tekintetünket a szivünkhöz legközelebb álló egyházi helyzetre: Harminc esztendővel ezelőtt egy “Az Egyetlen Ut” címen annakidején meglehetős port felvert könyvecskét követtem el, amelyben már akkor is haldoklásra Ítélt egyházunk népességi és anyagi statisztikájával is foglalkoztam. A port most nem felverni kívánom vele, hanem levertem róla s beletekintve ezekbe a statisztikákba arra a megdöbbentő felfedezésre jutottam, hogy összehasonlítva azt a Bethlen Naptár legutóbbi évfolyamában közöltekkel: sem lelki, sem erkölcsi, sem létszámi, sem anyagi sirbazuhanást nem látok. Megszűnt egyházaink helyett alakultak és alakulnak újak, kivénhedt templomaink helyébe épülnek a szinte katedrálisok, a szilaj pikniki erkölcsök szelíd konferenciázó alkalmakká nemesülnek, a “deficit”-tel járt évvégi számadások súlyos ezreseket mutatnak feketében és nem vörösben. És “last but not least”: lelkészi karunk úgy nívóban mint számban, soha olyan tekintélyes nem volt, mint épen most. Mi indokolhatná tehát a már-már szemfedőt vásárolni hajlandó pesszimizmust, hacsak nem — amit nem szeretnék sem hinni, sem feltételezni! — a felelősségtől való ösztönszerü rettegés?! Mert a felelősség, ami bennünket egyetemlegesen és egyenként terhel, kétségtelenül óriási. Ne próbáljunk ettől abba az intézményszerü formába menekülni, amit testületi döntésnek nevezünk, mert akkor az elhatározás és cselekedetért mindenki felelős — azaz senki. A jövőért való felelősséget egyenként kell vállalnunk. Mert anyag a munkához van, eszközök a munkához vannak, emberek, akik azt elvégezni kötelesek: vagyunk. És van mindőnk és mindenek fölött Isten, aki a plántálás és öntözés után a növekedést adja — ingyen, kegyelemből. * íme a statisztikai bizonyíték: 122 nyilvántartott és megszervezett anya, társ és leány egyházközségünk van, kereken 52 ezer lélekszámmal, megközelítőleg 9 milliónyi egyházi vagyonnal s 132 parókus és állományban tartott lelkésszel. Nem vagyunk tehát kicsinyek s nem vagyunk tekintetbe nem vehető csoport. Egyébként is az egyházi életben sem a mennyiség, hanem a minőség a döntő tényező. Saját meggyőződésemet és hitemet akarom szuggerálni arról, hogy van jövőnk. De mert “az ó — és az újszövetségi próféciák sem voltak soha függetlenek a jelen adott külső és belső körülményeitől, hanem csak azokkal kapcsolatban, s azokra vonatkozólag adattak, de nem föltétlenül, hanem mindig csak föltételesen” hogyan merészkedhetném én föltétel nélküli prófétálásba kezdeni, aki többek között még csak “nábi” próféta sem vagyok. Ezért ezennel ünnepélyesen és alázatosan megváltoztatom előadásom címét igy “Van jövőnk, ha...”. Ez a “ha” pedig az egységes hivatástudatra jutást feltételezi és fedi. Szabó Zoltán, bethlehemi gyülekezetünk lelkipásztora és Kurucz Zsuzsa február elsején tartották esküvőjüket Perth Amboyban. Az esketési szertartást Ábrahám Pezső lelkipásztor végezte.
