Magyar Egyház, 1958 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ Van jövőnk Gondolatok Borshy Kerekes György lelkészegyesületi előadásából A jövőt illetőleg amerikai magyar református lelkészeink nagy részének gondolkodására egy nagyon szép, de szerintem hatásában nagyon szerencsétlen hasonlat nyomta rá a maga ernyesztő bélyegét. Ez Ravasz Lászlónak közismert mondása az olvadó jégtábláról s az arra ültetett virágos kertről. Ez a hasonlat jelenthet ugyan irodalmi értéket, amit nem vitatok, kétlem azonban azt, hogy annak a mi munkánkra való alkalmazása bármelyikünk számára is ösztönzést vagy csak megnyugvást is jelenthetett volna a múltban vagy jelenthetne a jövendőre. Mert ugyan kicsoda lelkesedhetnék harcra, Krisztus katonái közül, ha a kürt lázitó induló helyett gyászindulóra intonál? * A magyar református keresztyén embernek, — a lelkipásztornak még kevésbé, a maga becsülettel végzett munkáját illetőleg sohasem szabad pesszimistának lenni. Mert hiszen, ha lelkészi pályára szántuk magunkat, akkor hivatástudattal kell birnunk. A hivatástudat pedig nem más, mint maga az optimizmus. Ebből következik tehát, hogy szükségszerüleg optimistáknak kell lennünk. * A hiba — ha van, mert van — talán a különbözőségben keresendő. Nézzünk szembe — minden sértő szándék és sértődöttség nélkül — ezzel a kérdéssel. — Előtanulmányainkat és képzettségünket illetőleg nem vagyunk egységesek épenugy, mint ahogyan egyházi elhelyezkedésünket tekintve is — sajnos — különbségek vannak közöttünk. Debrecen, Sárospatak, Budapest, Pápa és Kolozsvár nem ugyanazt a hivatástudatot oltogatta belénk, amit Lancaster, Bloomfield, Pittsburgh, St. Louis vagy New York. Ez csak természetes. Ennek következtében némelyikünk csak magyar a reformátusságának, másikunk csak református a magyarságának, harmadikunk csak általános keresztyén ez előbbi kettőnek rovására. Korántsem szándékosan sértő szándékkal, hanem iskoláiban, környezetében s elhelyezkedése következtében beidegződött jóindulatú meggyőződésből. Ezen a vonalon kellene tehát egységes hivatástudatra jutnunk azért, hogy jövendőnket derűlátóan munkálhassuk. Szerintem ugyanis nem elegendő annak bárki által és bár akárhányszor való hangoztatása, hogy Krisztusban egyek vagyunk. Természetes, hogy Benne egyek vagyunk, s ez valóban a legfontosabb. Speciális körülményeink azonban ehez az egységhez olyan korrelátumokat ragasztottak, amik fölött elnézni olyanmérvü tévedés lenne, ami végzendő munkánk eredményeit végzetesen befolyásolhatná. Nem nézhetünk el tehát afölött, hogy ránk Isten különösebbképen a magyar mezőt bizta; nem a fölött, hogy az evangélium szerint reformáltságnak is megvannak a maga követelményei; nem a fölött, hogy amint a Hortobágyon lehetetlen volna egészséges havasi gyopárt termelni, úgy a Potomac folyóban is aligha sikerülne kecsegét tenyészteni. Az amerikaiasságunkkal is számolnunk kell tehát. Mindezeknek a szempontoknak egységbefoglalásához sztatikusból dinamikussá keli válnunk hármas karakterisztikumu (amerikai, magyar, református) hivatástudatunk következtében, mert az olyan lelkész, akiben nincs meg a határozott hivatástudatból folyó szuggesztiv erő, az élete fogytáig csak terméketlenül monologizálni fog a katedráján s “többször hal meg a sir előtt, (mig) a bátor egyszer izli a halált (Shakespeare).” Jövőnknek igy vagy úgy alakulása tehát a hivatástudat függvénye, mig “a múltról való tudat és az aktiv teremtő erő az egészséges jövendőnek egyforma értékű tényezője” (Korniss). * Valamit sohasem szabad figyelmen kivül hagynunk: “Nem az ész mozgathat hegyeket, hanem a — hit.” Nekünk pedig hatalmas hegyeket kell megmozgatnunk, ha mindjárt jégből vannak is. A hitszülte erős akarat a mi esetünkben azt is jelentheti, hogy célunk és eszményeink realizálása érdekében egyoldalúnak, elfogultnak s még a korlátoltság látszatát is elviselőnek kell lennünk. * Dehát ha egyszer egységes hivatástudatra jutottunk, mi is az az eszmény, aminek bennünket lelkesiteni kell s mi az a cél, amit jövendőként elérni vagy legalább is megközeliteni akarunk? Krisztushoz vezetni a lelkeket magyar református módon és utón. Ideál ez, de “csakis az ideálnak lehet tömegverbuváló ereje s megtartó hatása”. A gondjainkra bizott nép, sokak szerint, nem alkalmas arra, hogy vele és belőle állóképes, egységes közületet formálhassunk. Erre csak azt mondhatom, hogy népünket, hiveinket olybá kell vennünk s úgy kell szeretnünk, mint amilyenek s a mi feladatunk az, hogy olyanná tegyük, mint aminőnek szeretnénk, hogy legyen. * Népünknek, mintahogyan nekünk magunknak is, sok hibája van, de legalább is első és második nemzedékében még van bizonyos magyar történelmi és vallási tudata is. Ezt erősiteni elsődleges feladat a jövő munkálásában a következő nemzedékeknek is, mert közülünk az, “aki ezt a tudatot megveti, lekicsinyli vagy kigunyolja: saját fajtája, nemzete vagy egyháza megsemmisitésén dolgozik”. * Széchenyi István irta valahol, hogy “a jó élet kezdete a jó lelkekben rejlik”. Hivatástudattól áthatott telkekre van tehát szükség ahoz, hogyha jövendő jobb vagy számunkra egyáltalán létező legyen. A “múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény” elégikus siránkozásával ugyanis jövőt építeni nem lehet. Mert igaz ugyan, hogy mint a régi Selmecbányái erdészeti főiskola felirata mondotta mi most “aratjuk azt, amit nem mi vetettünk”, de minden bizonnyal el kell vetnünk azt “amit nem mi fogunk learatni”. * Az utóbbi harminc esztendőben, mondhatjuk Ravasz László hasonlata óta, szenvelgő divat
