Magyar Egyház, 1958 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 TALPRA EMBER! Idén száztizedszer fordul az idő év-kereke 1848. március 15-e óta. A Bach-korszak végétől kezdve immár sok évtizeden át megünnepelték ezt az évfordulót magyarok szerte e világon, függetlenül a politikai és társadalmi helyzet változásaitól. Ez természetes is volt, hiszen az 1848. március 15-ére való emlékezés voltaképpen mindig csak alkalom volt arra, hogy az egymásután következő évek és nemzedékek magyarsága bizonyságot tegyen sajátmaga szabadságeszményéről, szabadságszeretetéről és szabadság után való- vágyáról. 1848. március 15-ében példát és ösztönzést kerestek és találtak. Ezért azután március 15-ének megünneplése soha nem vált időszerűtlenné. Aszerint, hogy az elmúlt száz év alatt a magyarság mennyire érezte magát szabadnak vagy elnyomottnak, talán változott a március 15-i ünneplés hangja. Csendesebb és rendezettebb időben több volt benne az emlékezés, zaklatott időkben, újabb idegen nyomás alatt viszont elemi erővel tört fel a szabadság után való vágy és követelés. Március 15-ének mindig visszatérő szózata volt Petőfi Sándor “Nemzeti Dal”-a, “Talpra magyar, hi a haza!” Amerika és a szabad világ sok országának magyarjai idén március 15-én is szavalni, hallani fogják ezt a verset. Helyes és méltó dolog lesz. Hogy Magyarországon szabad lesz-e elszavalni, ki tudná előre megmondani. Az uralmon lévők egészséges emberi logikával kifürkészhetetlen gondolkodása lehet, hogy megengedi — hadd lássa a világ, milyen “szabad” Magyarország —, lehet, hogy kegyetlen erővel meg fogja tiltani — még csak az kell, hogy ismét “talpra” izgassák a magyart. Ahol azonban szavalni és hallani fogják ezt a verset, ott utána gondolják és mondják hozzá, hogy ma mást akarunk immár. A magyar élte ezt a költeményt 1848-ban és újraélte utolsó betűjéig 1956-ban. 1848-ban egy véres szabadságharc bontakozott ki március 15-ének eseményei, követelései, eszményei és a “Nemzeti Dal” nyomán. 1956-ban mintha újraéledt volna a történelem. Az ifjúság megfogalmazta szabadságeszményeit és életével nem gondolva kikiáltotta a világnak. A “Talpra magyar” valóravált egy uj szabadságharcban, amelyben a nép “fényesebb”-nek tekintette a “láncnál” a fegyvert és amelyben mindmegannyi hős tett bizonyságot arról, hogy “sehonnai bitang ember, ki most ha kell halni nem mer”. Az 1956-os szabadságharc visszhangja a nagyvilágban tanúskodik arról, hogy “a magyar név megint szép . . . méltó régi nagy híréhez”. És bármit harsonázzon is a világkommunizmus sajtója, akármenynyi Ítéletet hozzanak “népi” vészbíróságok, a magyarság titkon és sokszor nyíltan dacolva ábrázolja ki Petőfi versének utolsó sorait, midőn a hősök domboruló sírjaira borulva imádságba foglalják szent neveiket. De mi az a más, amit akarunk? Az, hogy Petőfi versét csupán emlékezésként mondjuk el. Azután pedig változtassuk meg és a világnak ezt kiáltsuk oda: “Talpra ember, hi a világ!” A magyar megmutatta, sokszor már, de legközelebb 1956-ban, hogy a szabadságért mer meghalni; rabság helyett inkább halált választ. A szabadság nem külön magyar tulajdon, a szabadság szeretete nem külön magyar erény és a szabadságért való küzdelem nem külön magyar előjog vagy kizárólagosan magyar kötelesség. Isten ezt minden emberbe beleteremtette. Ismerje fel minden nép ezt önmagában és fogadja meg szent esküvéssel, hogy rabságot nem tűr sem maga, sem más számára. Senki számára e világon. Március 15-én magyarok szerte a világon biztos, öntudatos hangon szólíthatnak fel minden népeket: “Talpra ember, hi a világ! Itt az idő, most vagy soha, hogy megfogadjátok szent esküvéssel, hogy rabok nem lesztek.” A magyar ezzel csak olyanra hívja fel a népeket, amit önmaga már megcselekedett. A magyar megmutatta a példát, a világon a sor, hogy kövesse! HARSÁNYI ANDRÁS NYELVÜNKET MEGTARTJUK! Magyar tegyed; — mint kincsedet Szeresd, becsüld a nyelvedet, Mert e nélkül nem élheted Igaz magyar gyöngy életed! Rendületlen lelkülettel fogadjuk, Fogadjuk, Hogy nyelvünket, mint kincsünket megtartjuk! Ima, beszéd magyar nyelven Szép, jó arra, hogy emeljen. Őrizze meg azért ajkunk, őseinktől, a mit kaptunk! Rendületlen lelkülettel fogadjuk, Fogadjuk, Hogy nyelvünket, mint kincsünket megtartjuk! Magyar nyelven, kik beszélnek, Szeretetben összeférnek, És a mikor egybegyülnek, Mint testvérek egyesülnek. Rendületlen lelkülettel fogadjuk, Fogadjuk, Hogy nyelvünket, mint kincsünket megtartjuk! A jó magyar egyesület Kősziklára tett épület, Ennek tagja minden magyar, Ki nyelvével élni akar. Rendületlen lelkülettel fogadjuk, Fogadjuk, Hogy nyelvünket, mint kincsünket megtartjuk! A nyelvével élő magyar Hasznos polgár és jót akar, Ősi nyelvét, ha használja Hazájának a javára. Rendületlen lelkülettel fogadjuk, Fogadjuk, Hogy nyelvünket, mint kincsünket megtartjuk! Magyar szóval, magyar hittel Sok jót tehetsz — magyar — hidd el. Tartsd meg tehát a nyelvedet, S mint magyar éld gyöngy életed! Rendületlen lelkülettel fogadjuk, Fogadjuk, Hogy nyelvünket, mint kincsünket megtartjuk! Buffalo, N. Y. DR. FAZAKAS SÁNDOR
