Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-05-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 A negyedik magyar falu... Irta: NAGY LAJOS Az első falu ott fekszik a gömöri Szárazvölgyön. Két oldalt hegyek, lankás oldalaikon acélos búzát termő földek. A völgyben vadvirágos, selymes rétek, amit a Szuha patak szel ketté. A patak felé füzfág hajolnak lombjaikkal s rejtik a csobogó patakot, mintha valakitől féltenék. A lombok között ászürődő napsugárban kék szitakötők játszanak, odébb fecskék fürdenek, amott vadgalamb oltja szomjúságát. Partján, a hüs árnyékban kaszát ver itt is, ott is az én népem. Valahol madár dalol. Békesség mindenfelé. A május végi tavasz illatába, szépségébe belebódul a lélek. Harangszó távolságnyira falvak. Vasárnapokon a harangok egymásnak felelgetnek. Valami ünnepi érzés száll el a völgy felett és imdáságra nógatja a keményen dolgozó hétköznapok népét. A templom a falu feletti hegyen fekszik. A falu tele van fákkal, tavasszal olyan, mint egy nagy menyasszonyi csokor. A háztetők úgy mosolyognak elő a fák közül, mint piros alma a zöldelő levelek közül. Itt-ott fehér falak világítanak, mintha a fehér vásznat rakták volna ki a zöld sövényre. A falu közepén folyik a patak, Viszi szüntelen lefelé a partján termett örömet, bánatot, könnyet és mosolyt az idő tengerébe. Sohasem fárad el, igy csinálja egy évezrede. Ez az első falu. Tele van emlékekkel, ,mint virágokat a méh, úgy keresi fel lelkem néha-néha ezeket a drága helyeket és megmámorosodik tőle. Azután pedig szégyenkezve vallja meg a kemény élet előtt, hogy megint tilosban járt, emlékezett s egy perccel meglopta a mának könyörtelen munka felügyelőjét. Hébe-hóba mosolyogva ébredek és a ma feladatainak ráncraszedett tekintete előtt elhallgatom, hogy álmomban harmatos fűbe mezítláb jártam, otthoni gyümölcsöt ettem, hegy alól bugyogó forrásból ittam s elfeledtem az egész világot. Az első falu ott fekszik a völgyben. Patak csobogása, topolyák zúgása elaltatja, reggel muskátlis ablakára mosolygó napsugár, kakas kukorékolása, madarak csipogása és gondja-baja ébresztgeti. Ezer éve van e helyen, tatár dúlta, tűzvész égette, pestis tizedelte, nyomorúság gyötörte, de egy évezred sem tudta kitörölni helyéről. Mint a levágott cser, mindig ujrahajtott. Mint a méhkas minden tavasszal uj rajt adott. Gyermekeivel teleszórta a világot. Az első falu, az örök magyar falu, amelyet, ha felégetnek is, poraiból is újjáéled, mint a tüzből uj életet nyerő főnix madár. A másik falu ott feskzik a templom körül padmolyás sírokban. A sírok lelett egy ideig kerti virág nő, később kakuk fü és vadvirág. A tölgyfákból kifaragott és sorsokat rigmusokban megörökítő fejfákat az idő vagy pajkos gyerekek dőtik ki. A sírok felett vadgesztenyék, vagy akácfák virrasszák az édesen alvók álmát s fürtjeiket porladó szivek felé lóbálják. Tikkasztó nyárban vasárnap délutáni templom előtt fáradt öregek szundítanak selymes füvökön, hüs árnyékaiban, vagy ifjak szeme mosolyog össze s a sírok felett kivirit a szerelem virága, hogy 50-60 évvel később belehervadjanak valamelyik uj sírba. A fákon rigó fütyül, lenn a völgyben lüktet az élet, verejtékezik a jelen. Ha elfáradnak idejönnek egymás után pihenni szép ének szóval, megnyugvó bánattal. De édes is pihenni a második magyar faluban. A harmadik magyar falu férfiakból áll Színes virága az első falunak. Majdnem mind fiatalok. Ez a falu a Kárpátoknál kezdődik el és egész Vladivosztokig tart, de jutott belőlük a Doberdóra és az Isonzó partjára is. Legtöbbet a végtelen orosz mező nyelt el belőlük. A harmadik falu a hősi halottak falva, akik az első faluból indultak ki. Szerteszét pihennek a nagy világon. Ahol smaragdabb a fü, acélosabb és kövérebb a kalász, hol selymesebb a havasi gyopár, hol pirosabb a virág, ott az ő vérük folyt. A két világháború, jaj, már egy falunyi áldozatot szedett. Egy 18 éves fiatal ember áll a templom előtt. Gyönyörködik a völgyben elterülő faluban. A templom vigyáz, a falu mintha előtte elterülő nyáj lenne. Balra egy erdő majdnem be jön a faluba. Délre ott látszik a Rónya-puszta, a Miliő, az uraság földje. Ott az a föld, itt az erdő, mindkettő az uraság földje, parancsol “megálljt” a falunak, amelyik pedig emésztő keserűséggel szeretné széttörni abroncsait. Nem lehet tovább menni. Egy métert sem lehet elhódítani az első falu számára. A falu körül nadrágszij szélességű földek s nagy vétve minden 20 évben kerül egyegy darab eladásra, akkor pedig olyan ára van, mintha aranyból volna. Az első falu adja raját, ez a raj is élni. akar, nincs más mód, mint útra kellni. És egy falu egyenként-kettőnként útra kelt. Áthajózott az óceán túlsó oldalára és lassan a negyedik faluvá lett. Az ifjú ott a templom előtt számba veszi a házakat. A Kovácsok, a Kalasok, a Dapsyak, az Ablonczyk, a Losonczyak, a Járdánházyak, a Morvayak, az Ivánok, a Dombiak, a Farkasok, a Juhászok, a Nagyok, a Táboriak, a Bedécsek, a Csőrnökö és igy tovább. Minden családból odavannak. Amerika bányáiban, kohóiban, Kanada őserdőiben, végtelen mezőin szétszóródva. Az ifjú felett megkondul a harang. Egy testvér huzza, Amerikában meghalt testvére emlékére. Soha még bánatosabban nem zokogott a harang a falu felett. Ekkor döbbent reá az ifjú, hogy van egy negyedik magyar falu is, ott túl a messze óceánon. De jó volna összeszedni őket, hazahozni, a falu határát kitolni s együtt lenni örökre. A Szuha patak hűségesen csobogott. 25 tavaszi olvadást hömpölygetett tova a medrében. Sok-sok bánatot és titkot vitt magával. Szerelmes nyári éjszakákon itt-ott a lehajló ágaknak el-elmesélt valamit. Valaki elköltözött a második faluba, valaki pedig útra kelt a negyedik faluba. Ott zokogott a magányos fának a Bakócznál, hogy sokan elmennek a fiatalok közül a harmadik faluba is és jaj sohasem jönnek vissza.
