Magyar Egyház, 1948 (27. évfolyam, 2. szám)
1948-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 szemem elé tárult az újvilág csodavárosának páratlan “sky line”-ja, azt próbáltam elképzelni, hogy mi lesz ebből akkor, amikor “kéz érintése nélkül” leszakad a kő, hogy porrá zúzza mindazt, amit a bűnös ember felépitett. Amióta újra itt élek ennek a csoda-gazdag országnak a földjén, a végveszedelemnek ez a lelkem mélyen rágódó sejditése még csak erősebbé vált. Látom, hogy úgy van minden, mitahogy a Nóé napjaiban vala. Az emberek “esznek és isznak, házasodnak és férjhezmennek” és nem vesznek észre semmit, mintahogy nem vettek észre semmit mindaddig, amig eljött az özönvíz, és mindnyájukat elragadá. (Máté 24: 37-39). Éhez hasonló fog történni most is: “Amiképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is”. Keresztyén hitemben élve, nem is rettentenek ezek az elgondolások. A Jelenésnek könyvének írójával inkább örömmel mondom: “Jövel azért, Uram Jézus!” A minden kegyelem Istene elég hosszú élettel megajándékozott, s ennek az elég hosszúra nyúlt életnek a napjaiban, ha többet nem, annyit bizonyára megtanultam, hogy ettől a világtól, amelyben élek, semmi örömöt és semmi boldogságot nem várhatok. Az öröm és a boldogság máshonnan jön. Lelki dolgok ezek, s csak lélek tudja ezeket adni léleknek. Félig-meddig érzi ezt minden ember, de érzése inkább csak megnevezhetetlen sejdités, lélekbe belenyilalló, múló megérzés. így látja ezt Pál apostol is, amikor ezt mondja: “A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését”. A felületesen, és e világ bölcsességével gondolkozó ember mindebből azt a következtetést vonja le, hogy ha már a világ sorsa igy megpecsételtetett, s a világra reászakadó veszedelem elkerülhetetlen, akkor semmi mást nem tehetünk, mint azt, hogy összetett kézzel várjuk a veszedelem jöttét. Úgy se tehetünk egyebet. A világot egy-két ember nem mentheti meg. Minden jó igyekezet hiábanvaló. Én homlokegyenest az ellenkező következtetést vonom le. Én azt mondom, hogy mivel a világot fenyegető végveszedelem szelének fuvását érzem, teljes erőmmel reá kell vessem magam minden jónak a cselekvésére, a hitről való tanúbizonyságtevésre, minden nemes dolognak a felkarolására, az isteni igazságok bátor megvallására. Mert bármi jöjjön is a világra, az ami jó, ami nemes, ami istenes megmarad. Az ige azt mondja, hogy, “aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül”. Az isteni igazságokról való tanuságtevésre sohasem volt jobb idő, mint a mostani. Isten sohasem biztatja nagyobb biztatással hűséges gyermekeit, mint amilyennel nagy sötétségek idején biztatja őket: “Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön örökké’’. (Dán. 12:3). Most van az idő arra, hogy az igaz szó hangot nyerjen, hogy azok, akik bíznak az igazságban erőt vegyenek és felegyenesednek. Most van az idő arra, hogy a keresztyén, a komoly, hivő keresztyén, keresztyén társával kezet fogjon, s a világi gonoszság minden árjával szemben a gátra kiálljon. Most van az idő, amikor a kényelmes képmutatások, a sima megalkuvások, ötvenszázalékos kiegyezések, makacs hazudozások, szentlélek Isten elleni merész büntevések, ravaszkodó szavakkal való fáradhatatlan manipulálások, tevét áteresztő szunyogszürések, tudván-tudva való rombolások napja lehanyatlott. Most van az idő, amikor meg kell kongatni a harango
