Magyar Egyház, 1946 (25. évfolyam, 3. szám)

1946-03-01 / 3. szám

• A MAGYAR MÁRCIUS 15 kilencvennyolcadik évfordulója köszöntött reánk. Mi, idősebbek, úgy tekintünk erre a napra, mint Amerika népe julius negyedikére. Csak az a különbség, hogy mig az Egyesült Államok szabadsága és a határain belüli népek boldogulása valósággá lett, addig Magyarországot illetőleg mindez csak álom maradt. De nem a magyarok miatt. Ma a gyökértelenek, a se Isten, se nazája vörös gonoszság ügynökei fanatikus dühvei próbálják befeketíteni a magyar múltat. Ezer évig semmi sem volt jó. Most jött el az — ‘‘igazi szabadság” kora. "Szabad” éhenhalni, "szabad" a Szibériába való deportálás, "szabad” a becstelenség, a lopás, rablás, gyilkolás. Éljen a muszka-tatár "szabadság!”

A letagadhatatlan tény az, hogy egy nemzet történetében sem fordult még elő, hogy kiváltságos osztály önként mondott volna le úgynevezett kiváltságairól, egyedül az annyiszor ócsárolt magyar nemesség. Mig az Egyesült Államokban is fegyverrel kellett kényszeríteni a déli rabszolgatartókat a rabszolgaság megszüntetésére, addig Magyarországon az akkori nemesség önként szabadította fel a jobbágyságot. Az tény, hogy az 1848-ban tervezett politikai és gazdasági reformokat nem lehetett olyan mértékben végrehajtani, mint kellett volna, de ezt az osztrákok és az oroszok együtt akadályozták meg, amikor a magyar szabadságmozgalmat összetörték. Az is tény, hogy a kiegyezés utáni magyar vezető réteg mulasztást követett el, amikor a gazdasági és egyéb reformokat folyton halogatta, de — és ezt nem szabad elfelejtenünk — még mindig jobo bármelyik népnek a maga köréből való vezetők alatt élni, mint idegenek alatt. Hogy mennyire igazunk van, megmutatták az utóbbi évek eseményei, amikor előbb a német, azután az orosz telepedett vezető-elem gyanánt a magyar nép nyakára.

Szabadság ma Magyarországon a ‘‘felszabadítás' után sincs, mint ahogy nincs néhány ország kivételével sehol a föld kerekségén. A március tizenötödikéről való emlékezés tehát időszerű, — és időszerű is lesz mindaddig, amig a nem emberi fogalmazásu, hanem az Isten szerinti szabadság meg nem valósul. (ds.)

• A SORS IRÓNIÁJA Magyarországra nézve az, hogy Oroszországgal szemben tanúsított s egymással homlokegyenest ellenkező kétféle magatartásáért ugyanazt a büntetést kapja. Az első világháború után, ha jól emlékszünk, a Kun Béla és Szamuelly által kitenyésztett mákvirágok, a Lenin-fiuk voltak azok, akiknek a régi országház pincéjében és Kapuváron,

meg más helyeken végzett ‘‘felvilágosító előadásai” után bolsevikivé lett az ország. Tehát szovjet-barát volt. Ez aztán jogcímül szolgált a világ akkori hatalmasainak arra, hogy “rendcsinálás” örve alatt rászabadítsák a cseheket, románokat, szerbeket és Trianonban mindegyiknek akkora darabot kanyaritsanak le az ezeréves Hungária testéből, amekkorát még legvérmesebb álmaikban sem reméltek. Még a gyermek sem teszi másodszor a kezét a tüzesvasra, ha már egyszer megégette magát. A magyar nép is úgy gondolta, hogy a trianoni lecke után nem jó lesz még egyszer a bolsevizmus tüzével játszani. Nem csoda hát, hogy irtózott tőle és sem testének, sem lelkének nem kellett a moszkovita bolseviki barátság. Nemcsak azért, mert sokan emlékeznek még a Lenin-fiuk hittérítői kirándulásaira, hanem azért is, mert tudták, hogy a trianoni tragédiát nagyrészben a vörösök pünkösdi királyságának köszönhették. Akinek jólesik, nevezheti ezt a magatartást reakciónak, vagy aminek akarja. Még igy sem menne csodaszámba, mert hiszen a természet törvényei szerint minden akció reakciót szül és éppenugy, vagy talán még jobban hibáztathatok érte azok, akik az akciót elkezcjték. Azonban azok előtt, akiknek szemében sem természeti törvény, sem történelmi jog, sem az igazság örökérvényű szabálya nem számit, a magyar népnek és vezetőinek ez a bolseviki-ellenes magatartása lett a legnagyobb bűn. És pedig oly súlyos bűn, amilyen még a trianoninál is keményebb büntetést érdemel. Ha nem hatna annyira szivünk gyökeréig a magyar nép tragédiája, megelégednénk azzal, hogy a sors iróniájának nevezzük a részére szovjet recept szerint most készülő békeszerződést; de mivel a szivünk mélyéig hat, égbekiáltó igazságtalanságnak minősítjük, amelynek megakadályozása érdekében minden tőle telhetőt meg kell tennie az amerikai magyarságnak. Hiszen odaát, mint a Sulyok Dezsőék esete bizonyítja, "magát az eltiport magyarnak kisírni sem szabad”.

• A WORLD BILL OF RIGHTS Association március 3-iki határozatát lapunk más helyén közöljük. Ha annak pontjai rövidesen megvalósulnának, nem kellene deliriumos lázálmokat látnunk, amelyekben a mindenéből kifosztott és a második Trianont megelőző siralomház keserűségétől gyötört magyar nép jelenik meg előttünk. Csak azon csodálkozunk, hogy “A Mi Lapunk” kivételével egyik amerikai magyar lap sem foglalkozik bővebben ezzel a testülettel és minden nép szabadságát zászlajára iró célkitűzéseivel. Pedig — mint már egyizben jeleztük — a második Trianon előtt álló s különösen az utódállamoknak újból odaszánt területeken élő magyar népre nézve ez lehetne az egyedüli megváltás. Mert legyünk őszinték, a magyar fájdalom, bármily indokolt és bármily mély legyen is, magában véve még nem hatja meg a sziveket. Mert nyomós politikai tényezők elsősorban is abból a szempontból szokták mérlegelni az ilyen kérdéseket, hogy a panaszkodó csoportnak milyen a politikai súlya. Márpedig ha megtudják, hogy az amerikai magyarság legfeljebb párszázezer szavazatot képvisel, legjobb esetben részvétet éreznek irántunk, de azon túl nem igen mennek. Ellenben ha a World Bill of Rights Association utján a többi középeurópai népekéhez s különösen a nagy szimpátiával kezelt finnekéhez és lengyelekéhez köthetjük az óhazai testvérek szekerét, sokkal többet tehetünk érettük! Mikor a március 3-iki népgyülésen Wherry szenátor arra hivatkozott, hogy a jelenvolt nemzetiségek tízmillió szavazatot képviselnek, valószínűleg nem nagyított s fején találta a szöget, amikor azt is hozzáfűzte, hogy ilyen tömeg-MAGYAR EGYHÁZ - 15-SZEMLÉLŐDÉS-