Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ BORSY-KEREKES GYÖRGY: SZABÓ LÁSZLÓ, AZ ÖRÖK-MAGYAR TOLDI Egy könyv van kezemben s egy kép idéződik belőle szemeim elé. A könyv Szabó László franklini református papnak Vándor sirály cimü verskötete. A kép az emlékezeté, de nagyon jól előttem van ma is:-----Az augusztusi meleget hűsítő szellővel kellemesitette meg a Bükk. Az öreg várrom enyhén barnállott bele az erdő sötétlen kéklő oldalába. A kert felől rózsák, érő barackok, szilvák és almák szaga terjengett. Az utcán halkan poroszkálva igyekezett haza felé az alvégi csorda, a távolabbi templom tornyából harangszó keveredett az est hangulatába. Épen most hagytuk abba valami századok előtti török csete-patéból az udvarunkba fúródott s annak földéből elővájt öreg, jó tiz kilós, gömbölyű ágyúgolyónak hajigálását. Ketten voltunk az udvaron. Szabó László, a falusi jegyzőnek szánt, épen akkor maturált, sajómenti születésű sárospataki diák s én, aki viszont akkoriban akartam csak nekivágni a középfokú tudományoknak. Nyolc vagy tiz esztendő feküdt mindössze közöttünk. Talán annyi sem, de mindenesetre elegendő ahoz, hogy a fiatalkorban sokat számitó nehány esztendő is a tanító és tanítvány érzését plántálja belénk. Egy nagy almafa alatt ültünk, a télitüzelőre szánt szálfákon :-— Olvastad-e már a Toldit? — kérdezte a nagy diák. — Mi az? — Kérdezte vissza a kicsi. — Arany János irta. A leggyönyörűbb magyar elbeszélő költemény, amit csak valaha is írtak és valaha is írhatnak. Ha akarod elhozom és majd olvasunk belőle.... Ebben a pillanatban édes anyám igyekezett keresztül az udvaron két nagy vödörrel a kút felé. A nagy diák fölugrott s elébe sietett: ■— Majd én, kedves néni! — és már vitte is a vedreket a kis kapun keresztül a kertbe. Ott volt a kút. Gémes. Olyan, amiről Arany irta a Toldiban: “Óriás szúnyognak képzelné valaki, Mely az öreg földnek vérét most szijja ki...” ... Csattogott az ostoron lefelé az üres veder. Aztán, megmerült s húzta felfelé Szabó László diák, a falu jegyzőjének szánt sajómenti legény. Szinültig tele lett a két vödör. Két markába kapta. Egyet-egyet mindenikbe. Felemelte a nehéz edényeket válláig egy szintre s úgy vitte a hosszú udvaron keresztül. Könyen, nevetve, fütyülve, dalolva, mint egy siheder Toldi. ....Azóta bizony majdnem harminc esztendő tolakodott a nyakunkra. Sok tanulással, sok küzködéssel, háborúval, hadifogsággal, Amerikával s ezernyi megpróbáltatásával az életnek. Ez alatt sohasem láttam Szabó Lászlót. Ö sem engem. S most egyszerre előttem áll, ahogy Vándor sirályát olvasom. A régi arcával, a régi módon. Izmos karjaival vizet merit, magasan hordozza a szomjat oltó vödröket. A régi kutból merit s dalolva viszi. Magyar kertből magyaroknak. Ő, az idegen földön is erős magyarnak maradt fiatal Toldi. Csak a nótázó hangja keseredett meg itt-ott. Sok bajvivásán, harci kiáltásán riasztó rekedtre mérgesedett olykor a nóta: “Minden mi fáj az uj ég alatt, Szivére száll döbbentő útja, Siró dalát visongva fújja.” Vándor sirálynak mondja csak magát. Jóval több ennél. Erdők mélyéről riadót fúvó tárogatós. “Lehet, hogy elpusztul bele A zászlós meg a trombitás ....” “Pajtás! nem fogok megijedni Pia százannyi a talpnyaló, — Az én lelkem nem eladó!” — 4 —
