Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ Azokkal az adottságokkal, miket Borsod gyönyörű vidéke, a Rákócziak emlékei, a pataki vár, a Sajó hagyományokkal terhelt völgye nemzettek belé, itt sem másulhatott át. Semmit sem jelent, hogy a riadója olykor kesergővé szomorodik át: “Oda vagyunk, pajtás, Váróstul, falustul. Mi segitő nagy erőnk már Gúny s közönybe lustul.” Nem versire szól hozzánk a Szabó soraiban. A költő fájdalma üt bennünket szivén. És nem is csak a magyar költőé, hanem az amerikai magyar költőé. Ez a körülmény különösen értékessé teszi a kötetet. Régen tudjuk, hogy az amerikai magyarnak külön érzései, külön fájdalmai is vannak az egyetemes magyar tragédiában. Régen tudjuk és régen is vártunk arra, hogy ezek az uj fájdalmak igy könyvben is elénk táruljanak: “Tépjük magunk és megalázzuk, Kiknek se itt, se ott hazájuk, Sir a lelkünk, de senki se hallja ...” Az alárendelt, proletár-sorsba kényszeredett tipus-Toldi őrjítő fájdalma és dacossága sikong fel az ilyen sorokban: “Megőrölhetted nyers erőmet, Vége!... Arany rudakba haltak; De hogy kilopd lelkem tüzét is, Ember-pokol, hogy eltaposhasd, Arra nincsen s nem lesz hatalmad.” És ez az amerikai Toldi: — református is. Nem azért, mert privát életében pap, hanem mert több hite van: “Erős hittel hiszem, Mig terhemet viszem, Jó Istenem velem van: Lelkemet megőrzi S nem fogja legyőzni E rohanó Irdatlan.” Pap-költő nehezen tud szabadulni a pátosztól. Szabó sem mentes tőle. De még ez igen visszatetsző vagy legalább is nehezen hasznosítható a csak irodalmi szemléletnél, — itt, Amerikában, a két-hazáju hazátlan magyar életben érezzük, sőt tudjuk, hogy ez az egyetlen érzékeltetője az érzés égető tüzének: “Jajjal járok a holt mezőkön, A haldoklást zugón előzöm, Tüzet hordok a várfalakra, De süketen Hagyott minden magyar magamra. Rémest kiáltok: sok a holtunk! A vén Idő kigunyol: voltunk! Kinek repülni bir a szárnya, Uj életre Siessen át szülő honába.” Csupa fájdalom és mégis csupa erő ez a költő. Fájdalma gyakran ott is megérzik, a hol a kötött forma falaiba ütődik. Ereje nem egyszer össze is töri ezt a falat. És ilyenkor nem a falat sajnáljuk, de azt, hogy a több évtizedes amerikai tartózkodás következtében költői nyelve egy kicsit elnehezült. Ha viszont arra gondolunk, hogy a folyton vajúdó amerikai magyar bánatot kell kifejeznie: még talán művészi szerencse is a sorok rögös utón görgetése. A nehéz amerikai magyar sorstól óvni akarja, akit csak tud: “Nem élet ez, amit mi élünk, Csak tengődés, kinos falat, Volna kenyérhaj ott a bérünk: Dalos, pacsirtás ég alatt! Nemes törekvés itt hiába; — Ne jöjjetek Amerikába!” Igen kegyetlenül, elsülyedt hajónak látja a maga sorsát. És mert lírikus, saját magán keresztül az egész amerikai magyar életet: “Hazát mentő késett vitézek, Kik falra hánytak száraz borsót, Ti csak a partra hányt hulláknak Ácsolhattok cifra koporsót.” Ez a keserüségszülte prófécia, az adott ihletett pillanatban lett légyen bármilyen őszinte is, nem uralkodó szine azért Szabó költői egyéniségének. Igen sok helyen ragyogó optimizmus, Istenben és magában hivő bizakodások vigasztalóbb színei is keverednek a sötét tónusok közé: 5
