Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ jétek, verjétek, verjétek félre, valameddig csak éltek! A kis ember nagy beteg volt, de haldokolva is megmentette a sülyedő harangot. Engem künt hagytak. De a csukott ajtónál is megismertem a gályarabok énekét. “Azt bünteti, kit szeret...” A kis ember röviden prédikált. Nem szerette a hosszú levet. Halk szavak zsongtak, keringtek. Azt hiszem, minden szív a kezébe esett. Hirtelen éles szó rázott meg. — Menjen ki! Menjen ki innen! Maga! Ott a harmadik padban! Takarodjék ki! Az ajtón Marci esett ki. Vörös volt, sirt, szeméből könnyek ömlöttek és mégis hátborzongatóan nevetett. A ' kis ember kilökte. Bent tovább pergett a prédikáció, de Marcin láttam, hogy megölték. Zokogva ment a cinterembe. Bent szólt az orgona. Marci levette a kalapját és nevetett és énekelt. — Te benned bíztunk eleitől fogva. A dal rázott. Mi is szorult ebbe a rongyos zsoltárba, hogy egy kutya szivet is, ilyen irgalmatlanul üz és ver. Hát mit tehet akkor gazdám meleg, drága szivével. . . ? A dal nőtt, hullámzott. Vonítani kezdtem. Botfülem volt, de a zsoltár igy is magával rántott. Az istentisztelet véget ért. Csata Dénes kilépett az ajtón. — Marci! A püspök urnák beszélnivalója van veled. Kitódultak. A kis ember palást nélkül jött, gazdámmal beszélgetett. Marci felé ment és ezt mondta: — Fiam, bocsáss meg! Mennyivel más! Marcit most a pásztor fogta meg. A püspök hátra szólt: — Sándor! Adjatok ide egy palástot. Ezt nem áldottam meg. Ráborították, rátette kezét a Marci fejére. Marci letérdelt. Kezébe temette arcát. Nem csoda! Ilyen borzasztóan még soha életében nem nevetett.-— Téged pedig, szegény megcsufolt testvérem, áldjon meg az örök jóságu irgalmas Isten. Borítson be téged az ő kegyelmének királyi palástja. Áldjon meg téged az Ur és világosítja meg az ő orcáját terajtad. A te botránkoztató arcod hívőt és hitetlent emlékeztessen arra, hogy a mi népünk élethalálharcának gúny lett a jutalma. Viseld a te keresztedett büszkén, bátran és bizakodva, ahogyan a mi Urunk Jézus is viselte azt. Ámen, A bus szemek melegséggel teltek meg. Az alkony felcsillanó sugara volt ez. Magunkra maradtunk. A püspök ur kocsija már indult. Ideje ki volt mérve. Csata Dénes bezárta a templomot. — Nagyságos ur, a mai persely ezerkilencvenkét lei. A püspök ur egyedül ezer leit tett.-— Feljegyzem, de maga is ügyeljen a számadásokra. A harangot pedig holnap helyezzék el. Vigyázzon, Csata Dénes, ahogy a püspök ur parancsolta, úgy cselekedjen! Boldogok lehetnek, hogy látták és hallották még egyszer, mert ennek az országnak soha többé nem lesz ilyen nagy püspöke. Átvágtunk a cintermen, jobbra zabföldek hevertek. Sohasem láttam még ilyen sovány zabot. Vörös, sárga volt, de a mi kellett volna, a kék szin most hiányzott. Mióta az öreg Sárpy kezéből kivették, ez a föld megtagadta a szolgálatot. Felhők jártak. Fenyőkhöz értünk. — Állj meg — mondta gazdám -— fáradt vagyok. Figyeltem. A fenyő csúcsára furcsa felhő csúszott. Különös kép ágaskodott fel bennem. Gazdám kezében óriási kalapács, amint az ég nagy harangját kongatja vele, miközben fogai közt a kis ember szavait szűrte: — Verjétek félre, verjétek félre, verjétek félre!!! — 35 —
