Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-01-01 / 1. szám
< MAGYAR EGYHÁZ DONATH LÁSZLÓ: A PAP TEHENE. Azt mondják, hogy a pap marhája adékkal él; meglátszott ez a magyarosi pap tehenein is, mert a csipőcsontjukra a kalapját bátran felakaszthatta volna. Hogy milyen takarmány az adék. . . . ? Teszem fel, kérdi a pap: — Te János, adtál-e enni a marháknak? — Adék — mondja János könyv nélkül s a pap is elhiszi, pedig ha megnézné, üresen kapná a jászlot. Az öreg pap eleget törte a fejét, de élete fogytáig se találta volna ki, hogy mitől olyan soványak a marhái, ha a János apja bölcsen meg nem magyarázza: — Madárhusu istálom, tiszta madárhusu, az ilyen fajtán nem fog az étel. Lám az enyimeknek csupa éhenhalástól adogatok, mert jóformán nincs is mit, mégis olyan mind a kettő, mint a retek... — Hm, hát madárhusu ... ? — Az istálom, az. Az öreg pap megnyugodott a magyarázaton. Ki tehet róla, ha egyszer madárhusu? Lám, a Bojtos nála is tűrhető állapotban van, pedig fejős. Könnyű volt a Bojtosnak, mert azt a papné liszttel dédelgette, de ezt a pap éppen úgy nem tudta, mint azt, hogy a jó száraz lucerna hogy következik át éjjelenkint a János apja tehenei elé...? Hanem az a liszttel becézett Bojtos is hálátlan portéka volt a világon. A biza! Nem átalta a papné kezéből kirúgni a tele sajtárt. Ma is megtette ezt a csúfságot s a héten még mindennap. Ezért mondta ki a papné nagy mérgesen: — El kell adni a rusnyát... ! De rögtön s rögtön ... — El hát — hagyta rá a pap, mert ellentmondásnak nem igen volt helye. — János te, úgy megtakarítsd reggel a Bojtost, hogy csillogjon a szőre. Elhajtjuk Szeredába s adjuk, ahogy veszik... — Értem istálom — felelt János; csak természetes hát, hogy másnap még piszkosabb volt, mint máskor. így hajtották a vásárra, mégis került gazdája, mert a székely, jobban kap az ilyenesen, mint sok fényesen; legalább elmondhatja később: milyen vala, mikor vevém s milyen leve az én konyhámon! Az alku hamiar ment, az atyafi árát Ígérte, a pap se nagyon tartotta; hatvanöt pengőért fogta meg az uj gazda a tehén kötelét. A pap örömében kétszeresen fizette az áldomást, csakhogy megszabadulhatott a rusnyától ... Hanem venni is kéne, gondolta, de már arra jobban vigyáz; olyan vásárt csinál, hogy a gyermeke is emlegesse meg. Kövér legyen, mint a János apjáé, szép, mint ez a rusnya Bojtos, de ne döfjön, ne rúgjon, mert tehénnek nem való a ló tempója. Járta hát a vásárt szaporán, ügyclgetett, nézdelődött, de kedvére valót nem kapott. Sebaj no, vigasztalta magát, holnap is áll a vásár. Másnap hát újra bement. A papné a lelkére kötötte, hogy tehén nélkül haza ne menjen, de szép legyen, amit megvesz s jámbor, mint a bárány. Kereste is becsületesen, jött-ment rogyásig, de dél jól elmúlt s tehén még nem volt; már azon volt, hogy mégis tehén nélkül megy haza, mikor a szeme hirtelen megcsillan. No, ez az enyém lesz, gondolja, s szép lassan odakerül; sokáig nézeget másfelé, mig megkérdi az árát. — Kilencven —- mondja az atyafi. Vizsgálgatja, taporgatja a szokott részeket, aztán hetvent igér. A tehén állja, nem döf, nem rúg s még a nézése is igen barátságos. A papnak tetszik, igér s alkuszik, de a székely nem igen enged; hiszen van szeme s látja, hogy tetszik a portéka. Aztán nem is az övé, a komája bízta rá, mig egyet fordul a vásárban, hát nem lehet s nem. A pap sem hagyja magát, egy-két pengőre nem tekint s igy lassacskán összeférnek; nyolcvanhetet ad érte, de nem sajnálja. Csak azt várja, hogy a cédulát átírják, aztán indul, hogy idejében otthon legyen. Jó házi tehén lehet — gondolja — a cédulája is tiszta uj, látszik, hogy csak ide hajtották be s nem kínozták vásárról vásárra. Szegény ember, a gyermekei szájától húzhatta el a tejet, hogy három pengőt is olyan nehezen engedett, de baja lehet s a tehénből kell kivágni, hogy igazíthassa. Sok baj van a világon s mindenkinek jut belőle. — 36 —
