Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ SZABÓ LÁSZLÓ: KUTMÉRGEZŐK. ... Ott álltam a lesújtott nép előtt És sirt a lelkem, mint a kitett hárfa. Lelket ragadtam, magyart, menthetőt, Vittem szétrongyolt, megrugdalt hazámba. Régóta fáj, régóta omlik bennem Kalmár kutmérgezők dübörgő szirtje, Hogy e kráter-sziv sok lávát teremjen S a lélekrontók gaz fejére hintse... Láttad, mint támadt nyári iskoládra? Hol magyar nyelvet tanul gyermeked, Lapja vermét is önbolondul ássa, Elalkudt lelkét, hogy Bál mentse meg. Láttad a másik pöffedő vezért is, Nevét, hitét, honát ki megtagadta? Szennyes portáján mindaz liberális, Amin elömlik üzlete szaga. “Magyarságunk megrontott templomában Beszámolok neked, magyar világ, Mint ontja mérgét toll-bitang, hazátlan, S a vérszomjas sajtó-haramiák. Eszményedért, én hazasiró népem, Sokat csatáztam, sokszor egymagám, Meg nem rendültem nagy viharban, vészben, Ha forrt alattad gyilkolón a katlan. Táltos hősök álltak dicsőn a résre, Versengve gyűlt szent honfitüz a vártán, A tűz lohadt s lelked kínszenvedése: Egy élő Krisztus megköpdösve, árván. Mindaz, mi szivedre hull a betűben, Álnok hírekben, szivszorongva látod, Akkor vagy jó csak a kalmár-revüben, Ha szent hazádat gyáván legyalázod. Hálóba fon, mint pók a martalékát, Hogy önző céljának veszteg maradj. Fogyó véredbe önti váladékát, Mig leforrázza sziv-bimbód a fagy. Mindent lefojt és mindent eltaszit, Mi rejt még érdekén kívüli hőt, Nemzetközin magához aljasit Börtönfutó, jellemtelen ripők. De hát kik ők? Romlásba kik vezetnek? S vezéri tisztet ki magára lop: Mesterei kaméleon színeknek, Kétlaki lelket élő tolvajok ... ! Szent táltosok szárnya magasba vitte Hogy leköpjenek ránk, rátok s a hitre. Ezeknek fáj, ha szállsz hazád földjére, Mig örömkönnyben áldunk mi, a Jóbok, Magyar-álmodra lecsap, mint a vércse, Szétmarcangolnak, mint veszett koboldok. Láttad, mint akart deportálni engem? Mert alku nélkül magyar lenni mertem?! Kopott érvüket ismered már untig: A hasravágó nyálas hála köt, Bagoly fejükből egy nap ki nem múlik: Kenyér, munka bő s nem jön rád a dög; Az eshető, nagy alkalom csodás, Ha nagy vagyon után sorvaszt a láz... De nem hullott ez érckaru magyarnak, E nótán csak a piócák dagadtak. Harsongja minden vámpir általában: Munkádért megbecsülnek és szeretnek! Te érzed, népem, bányában és gyárban, Mily semmi haszna értéked s becsednek. Hát mikor vesztegel a sanda üzlet, Vagy orgiáz s greftel a munkaszünet, Ki kérdi tőled éhcsigázott “hunky” : “Éhes vagy-e? S falatod honnan jut ki?” Nem láttam, hogy kélt volna könyörület A kifacsart életerő nyomában, De lelkembe nyomor-képeket ültet A megbántás, hogy borsódzik a hátam: Láttam a pangás asszu idejében A .szemétládát hány éhes kotorta, Hogy egy eltévedt kenyérhaj fejében Lecsillapuljon farkas-éhes gyomra. — 32 —
