Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ Bányavidéken holt-betegre fáztak, Mert őszi fagyban nem találtak házat. Gyárak tövében siró dühhel ültek, Nem adta lelkét egy sem hadi bűnnek. Később úgy jártak, mint a temetőbe, Robbanás ezret vitt a levegőbe. Azt mondom hát a sorvasztó cserére: Magyar! százszoros az erőd igája, Mig izzadó szennyben és kinban égve Beválthatod mindenható dollárra . . . De erre nincs egy-két betü-virág, Elhallgatja élősdi meg svihák. Óh, magyar kar, legyen ma himnusz néked, Te rólad zengjen lantomon a nóta: Erőd ver gátat s útra csorgó véred Sugárzik számos felhőkarcolóba; Szénben, mit ásol, süt ércerőd fénye, Gyáraknak te vagy hely^e-egy-legénye; Sziklákat fúró vizi alaguton Szívós izmodat diadallal zugom, Kazánt, kemencét rőt izzásba hozva, Mégis házadban csak lázári morzsa. Nyers erődből fejük ki a varázs, A tudomány, gépmü, a haladás, Mártír sorsoddal mégis egyre űznek, Vulkán-gyermeke ősisten Zeüsznek. És ezt hazádnak hivják -— a gazok, Az utolsó csepp véred is kiszitt Erődben turkáló rém gazdagok . . . Hozzád kiáltok, népem, óh, ne hidd! Ne feledd el ködbeboruló ésszel, Hogy szent hazádat itt szaggatták széjjel! Magyarnak nincsen s nem lesz két hazája, Kinek van anyja, nincsen mostohája!” .. . Szavam megkapott minden tiszta lelket, Sirt, sirt s a templom tapsvihartól rengett. “A trianoni szerződés merénylet, bűntény, durva támadás volt egy nagy nemzet ellen.” Philip Marshall Brown. “A cseh zsarnok csúf módon visszaél hatalmával. A Felvidéket koldusbotra juttatta, az ottani népek nyelvét elnyomja és vallását rendszeresen kiirtja.” Jehlicska Ferenc. SZÉKELY MÓZES: Z ÁT O N Y. — Regény részlet — ... Azt, ami itt történt, emberi nyelv ki nem beszélheti... Ilyet csak bomlott agy talál ki. Te kell, hogy elüvöltsed! A te hü kutya szivednek kell, hogy higyjenek. Ha neked sem hisznek, akkor hiába éltél! De ők is pusztulnak! Mert ez a föld kővé vált sziveket nem hordhat! Üvöltsd el hát, hogy mi történt itt. Hogy mit tettek ezzel a néppel! (így kezdődik az a hatalmas “Zátony” cimü regény, melyben Írója, Székely Mózes, egy Wotan névre hallgató kutyával beszélteti el gazdájának, egy a háborúban megvakult erdélyi magyar földbirtokosszázadosnak az oláh megszállás alatti életét, harcait, szenvedéseit s halálát. Egy ember és egy magyar község tragédiáján keresztül benne zokog ebben a regényben az egész méltatlanul meggyalázott Erdély szörnyű fájdalma. A regény óriási hatást tett. Hosszú évek óta nem volt már a magyar könyvpiacnak ilyen szenzációja. Első kiadása úgy szólván percek alatt elfogyott. Újabb kiadásai jelentek meg pár héten belül. Több idegen nyelvre való lefordítása most van munkában. Bennünket, magyar református vonatkozásai miatt, irodalmi értékén kívül is rendkívül közelről érint a könyv, mely a budapesti Genius kiadása. A regény egyik legmegrázóbb részletét adjuk itt olvasóinknak. A könyebb érthetőség kedvéért külön kell megjegyeznünk, hogy az istentiszteletről előbb tévedésből kiutasított, aztán külön megáldott ember a háborúnak egy szerencsétlen, ideg-sokk miatt nevető görcsökben szenvedő áldozata. — B.) ... A harang megérkezett. A bejáró előtt az ökrök csorditottak. Hátuk vérzett, több helyt kő érte, a tülled-ökörnek le volt törve a szarva. Ferenc Dáviddal lihegve magyarázott: — Nagyságos Ur, elhoztuk a harangot. — Jól van, Ferenc! Percre jöttetek. De mit kerestetek túl a vizen? — 33 —
