Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ agállyal, amely sokak lelkében mégis felkelhet annak elgondolásában, hogy a való helyzet ma mégis csak az, hogy az egyházközségek túlnyomó többsége csak súlyos missziói segélyekkel tudja magát fenntartani; s hogy a ma meglevő helyzet épen ezért legyőzhetetlen nehézségeket állít minden olyan törekvés elé, amely az amerikai magyar reformátusok önállósult egyesitésére néz. Ez az agály első tekintetre igen természetesnék látszik. Mit tudunk felelni erre? EGYETEMES CÉL. Kénytelenek vagyunk itt érinteni azt a szomorú tényt, hogy itteni egyházi életünk egész 40 éves történetében még nem volt egyetlen egyetemes magyar református megmozdulás sem, mely arra irányult volna, hogy népünk érezhesse és tudatára juthasson s ha kell rácsudálkozhasson saját erejére s egységet alkotó képességére. Eddig mindig csak részlet kérdések, részlet érdekek, részlet érvényesülések apróságaiba pazarolta vagy pazarolhatta volna képességeit. Gyökeresen megváltozik azonban ez a helyzet azonnal, mihelyt népünk megérzi és meglátja azt, hogy van miért áldoznia. Mihelyt személyek és csoportok helyett egyetemes magyar és református célt tudunk elébe tűzni. Mit várhattunk volna eddig tőle, ha vezetői maguk sem látták vagy nem akarták meglátni az egyetemes megmozdulásban rejlő erő hatalmát vagy pedig hamar elkedvetlenedve, a harc folytatása helyett apró megalkuvások útvesztőibe tévedtek ?! ELLEN-EGYHÁZAK SORSA. Szóba jöhet, mint nehézség, az úgynevezett ellen-egyházak sorsának kérdése is. Ebben sem látunk elintézhetetlent. Olyan helyen, ahol két gyülekezet külön állásának értelme van, semmi akadálya sem lenne a további mukának. A különbség legfeljebb az volna, hogy az eddigi teljes különélés barátságos egymás melletti életre változnék át. Ahol pedig a különállást sem a terület nagysága, sem a hívek nagy száma, sem a gazdagsági helyzet nem javallja, egészen bizonyos az, hogy maguk a gyülekezetek lennének az egyesítés legfőbb szószólói. Ezen az alapon aztán nem egy gyülekezet anyagi helyzete javulna meg s nem egy gyülekezet kerülne eddigi segélyezett állapotából az önfenntartók közé. Előadhatná magát olyan eset is, amikor a gyülekezet feloszlása az egyetemes Egyház Közalapjának lenne hasznára. PAPI FÖLÖSLEG, PAPI NYUGDÍJ. A csatlakozási harcok idején a miszsziókkal való kapcsolat felvételére a lelkészek részéről az egyik érv volt az is, hogy öregségük esetére nyugdíjról kell gondoskodniok családjuk számára. Ezt a nyugdijat, illetve ennek biztosítását a kívánt arányban máig sem érték még el felekezeteiknél, hiszen a reformedbeliek alig egy éve kérték éppen a magyarországi Konventet arra, hogy számukra tegye lehetővé a magyarországi nyugdij intézetbe való belépést. Semmivel sem lenne tehát nehezebb a helyzet az önálló Egyházban, mely akár csoportbiztositás, akár a gyülekezetek által vállalni kért egyéni biztosítás, akár a magyarországi nyugdijintézettel való összeköttetés, akár egy saját nyugdíjintézet felállítása által rendezhetné ezt a kérdést. Arra is gondolni kell, hogy egyes lelkészek a gyülekezetek összevonása következtében esetleg előállható papi fölösleg elhelyezkedése miatt aggodalmaskodhatnak. Ettől sincs mit félni. Egyrészt mert papi fölösleg ma sincs, másrészt mert az esetleg hely nélkül maradó néhány lelkész a közigazgatási központoknál, egyházi újságnál vagy pedig mint utazó lelkész foglalkoztatható lenne. NEVELÉS, UTÁNPÓTLÁS. A magasabb fokú oktatás kérdése megoldható lenne azon az alapon, hogy valamelyik velünk jó viszonyban levő felekezet főiskoláján, esetleg éppen Lancas— 30 —
