Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ amikor élete is kétségbe volt a harcz veszedelmeiben, magát is, seregeit is zsoltár énekléssel bátorította. Amikor pedig az övéi féltették az ellenséges golyózáporban, a kicsinyhitüeket ezzel a kérdéssel inti bátorságra: “Hol láttátok jó uraim, hogy király, vagy fejedelmek öreg lövő szerszámmal elővettek volna?” Rendületlenül hitt a háború hevében is abban, hogy a fejedelem életét Isten őrzi. Hitének pedig nemcsak szavakkal adott kifejezést, hanem a legveszedelmesebb helyeken is bátran, félelem nélkül állott meg és egy tapodtat sem menekült még akkor sem, amikor az ellenséges golyók már sátrába is becsaptak. Haditetteit is ez a bizakodó hit hatja át. Mikor a csehek segítségére indul, előre kiszámítja és megírja, hogy melyik nap, melyik várost fogják elfoglalni. Ennyi bizonyosság mégsem lehetett elbizakodásnak, emberi számításnak az eredménye, csak az Iisten segítségében való erős és biztos hite tehette öt ennyire nyugodtá. Ez a hit vonul át tervein is, amint mind nagyobbá és szélesebbé válik körülötte a munkatér, a szolgálat mezeje. Pedig nem volt könnyű abban a hitben az időben ilyen nagy vállalkozásokba kezdeni és ezeknek a sikerében bízni, hiszen Bethlen minden tervében és munkájában mégis csak egyedül volt. Az ő ügye nem volt mindig az erdélyiek ügye. Nem értették meg törekvését, nem bíztak egészen benne és nem siettek mellé állani, amikor arról lett volna szó. Körülötte csodálatosan közönyös a világ. Néha már maga is az elkeseredés, csüggedés szélén áll, amikor az emberek közönyösségét látja, legalább is ezt lehet gondolni, abból a levélből, amit Rákóczi Györgynek irt 1620-ban: “Bizony Uram mostan kivántatnék, hogy minden magyar megmutatná hazájához való szeretetét, de amint látom, abban semmi nem kell; s én mellém eddig egy ur, egy nemes ember nem jött, hanem csak az erdélyi haddal vagyok; én rajtam ha mi esik, nekem ne tulajdonítsátok Uram, mertha az jó országnak nem kell az maga megmaradása, mellém nem jővén senki, arról én nem tehetek.” Hasonló elkeseredés és szomorúság ébred benne, amikor a magyarországiak közönyösségét látja: “Jó Magyaroszágtól” nem ezt várta, “ahol csak várja minden ember, hogy mint lészen az dolgoknak vége, senki sem akar szolgálni, otthon való heverést szereti minden ember” (Szekfü: i. m. 166. 1.) Csodálatos ez az ellentét a külső világ és Bethlen belső lelki világa között. Kívül közöny, fásultság, Bethlen szivében pedig annál erősebb növekedőbb hit. Bethlen hitének második forrása volt az imádság. Imádkozó keresztyén volt, aki hitt is az imádság erejében. Életében egyetlen egy embere sem volt, aki előtt őszintén kitárhatta volna a lelkét, hiszen politikus és államfő volt. Ezért valósággal életszükségletté vált ránézve a naponkénti csendes perez, vagy óra, amelyben az imádság által szemtől-szembe állott Istennel igazán tisztán és őszintén. Még jobban megerősíti ezt az állításunkat az ő saját szerzeményű éneke, amelynek kezdő sora: “Gyakorta való buzgó könyörgést kíván az Isten”. Egészítsük ki a Bethlen hitéről alkotott képet még azzal a közismert adattal is az életéből, hogy Bethlen a Bibliának, mint Isten igéjének állandó buzgó olvasója volt. Már maga a Biblia olvasás is imádkozó lelkületet kíván, ami megerősíti az emberben Isten jelenlétének és vezetésének tudatát. Bibliáját, mint tudjuk, még a táborba is magával hordozta. Isten volt vele egész életén keresztül, de Bethlen hitének ereje éppen abban állott, hogy ő ezt tudta is és erre a tudatra rá merte építeni terveit, sőt nemzetének a sorsát is. Ennek az egész életén keresztül vonuló hitnek volt a beszédes bizonysága életének utolsó percze is Enyeden, amikor már beszélni nem • tudott és reszkető kézzel irta papírra életének hatalmas tanulságát “Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk, senki sincsen, bizonyára nincsen”. — 20 —
