Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-01-01 / 1. szám
4 A MINDEGY-HIT ÉS A SZOKÁS-VALLÁSOSSÁG Irta: TUKACS GYÖRGY. Talán még nem volt egyetlen korszaka sem a történelemnek, amelyben annyit vitatkoztak volna az emberek az Isten létezéséről, a keresztyén vallás igazságairól, mint ez a mi igen “felvilágosodott” korszakunk, viszont nem tudok olyan évszázadról sem, amelyben olyan nagyon keveset tudtak volna az emberek hitünk és vallásunk felöl, mint amilyen szánalmasan keveset a mai emberek tudnak. A mai kor emberét elvakitja a világ szédületes haladása. Annyira bízik önmagában, hogy nem akar Segítőről hallani sem. Két kezére s elméjére bízza sorsát. Ameddig ez a két segítő erős, addig büszkén járja az élet kimért útjait. Nem vesz tudomást a gyengéről, nem néz a hátul levőkre, csak előre törtet. Mindegy, hogy milyen eszközökkel, nem fontos, hogy milyen utakon, csak az a fő, hogy előre! Legeslegelejére az embereknek! Lelkiismerete, hite, becsülete majdnem a semmivel egyenlő az ilyen embereknek. Barátokat nem ismer. Legfeljebb csak cimborákat, vagy cinkostársakat, akiket éppen olyan könnyű megszerezni, mint faképnél hagyni. Hitvány üzletté degradálja egész emberségét. Minden szent előtte, ami valamit jövedelmez, viszont semmit érő rongy gyanánt rugja-dobja el magától azokat az értékeket, amelyeket ő “a mindent tudó” semmibe sem néz. Unatkozik, ha magassabb rendű dolgokról folyik a beszéd s valami leírhatatlan és kibeszélhetetlen kesernyés mosolygással méri végig azokat, akik előtte Istenről akarnának bizonyságot tenni. Ha megszólal, ostoba tájékozatlansággal csak nevetségessé tenné magát. így a legtöbbször azzal a nagyon elcsépelt frázissal inti csendre az embereket, hogy “hagyjuk a vallást, ósdi téma ez! Egy az Istenünk, tehát ne vitatkozzunk.” Az ilyen emberek a legtöbbször még dicséretet is kapnak. Valamivel jobbak a semmihitüeknél. Legalább is igy tűnnek fel. De ha szemügyre vesszük őket, akkor látjuk, hogy az ilyen embereknek és a semmihitüeknek a hitét egészen nyugodtan összekapcsolhatjuk az egyenlőség jelével. Legfeljebb annyi a különbség köztük, hogy az egyik semmit sem mutat, a másik pedig azt mutatja, amije nincsen. Szeretném, ha egy is az én nagyon kedves olvasóim közül venne magának egy kis fáradságot s megkérdezné az ilyen embereket álláspontjuk felöl. Indokolja meg azt, hogy miért nem hiszen? Kiben hiszen? Miért ebben s miért nem Abban? Könnyű a próba. Meg is éri a fáradságot. Olyan gyarló feleletet fogunk kapni, amely halva születet igazságokkal és önmagát megcáfoló állításokkal lesz tele. Legénykedéssé, Ízléstelen utánzásokká fog törpülni az egész okoskodás. Idézni fog utszéli szónokoknak ellesett beszédeiből s a ponyvairodalom értéktelen termékeiből. Ha ezeknek a méreteit meghaladja a beszélgetés, tehetetlenné válik. Ugyanilyen a mindegyhitü ember is. Ez nem református, nem is katholikus. Olyan mindig mint a világ. Egy tál lencséért áruba bocsátja szent örökségét. Azzal akar a környezetének tetszelegni, hogy ma helyeslőleg bólint arra is, amit tegnap még egy másik társaságban letagadott. Egyszer katholikus templomban térdel, máskor meg a református hivek közt szenteskedik. De minden esetben körülnéz magán, vájjon kik és hányán látják? Mert, ha senki sem látja nem is fárad el a templomig. Milyen sokan mondják az ilyen emberről, “de jó szivíi ez . . . Minden egyházat pártol, minden nyelven imádkozik s minden templomban oda adja a maga tiz centesét.” Pedig én másképpen ismertem meg őket. Azt hiszem igen jól. Az ilyen ember érdekből térdel és a látszat kedvéért szenteskedik. Nincsen benne egy paránya sem az őszinteségnek. Gerinctelen, ezerfelé hajlítható emberek ezek. Nem nyereség a jelenlétük és nem veszteség a hiányuk, örömünkben együtt mulatnak velünk, de bajunkban és bánatunkban kikacagnak bennünket. Ügyetlen színészei az életnek, akik
