Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-01-01 / 1. szám
5 mézes-mázos beszédükkel s viselkedésükkel becsapják a jóhiszemű embereket is. Mindenre felhasználhatók talán, de arra, hogy hitvalló, koporsóig hűséges s egyenes magyar kálvinistáknak nevezhessük őket, semmi érdemességük nincsen. Tanúja voltam egy nagyon tanulságos jelenetnek New Yorkban. Egyik egyháztagomnak a családját meglátogatta egy kommunistává s egyben Isten-ellenessé formálódott ember. Amikor bemutattak neki, hogy pap vagyok, Ízléstelen arcmimikával tisztázta előttem világnézetét. Egy szót sem szóltam neki. Ö kezdte a beszédet. Gúnyos mosolygással kezdett nagy hatásúnak gondolt okoskodásába. A végsőkig kihasználta a vendégjogot. Egy darabig nem is felelt neki senki. Mikor azonban Isten szent nevét próbálta befeketíteni a család s annak zsendíilő gyermeke előtt, a házi asszony vetett végett a beszédnek. Ezeket mondta: “Az én házamban Isten neve szent, az én családom sérthetetlennek hiszi és vallja Azt, akit maga bánt és gúnyol. Vagy térjen át tisztességes beszédre, vagy távozzék házamból korcsma-cimboráihoz, akik önt meghallgatják.’’ Ez a cselekedet magyar református cselekedet. A magyar kálvinista család felfogása vagy ilyen, vagy semilyen. Van azonban eg)' másik típus is. Olyan aki azért megy csak templomba, mert más is megyen s azért urvacsorázik, mert senki sem marad a székekben. Meggyőződése nincsen. Mindig úgy csinál, ahogy más csinál. Ezeknek a hitét nevezem én szokásvallásosságnak. Nagyon kevés érzelmi kapocs köti az ilyeneket a templomhoz. Semmi más, csak a megszokás. S amilyen könynyen rászokhatik a jövőben arra (különösen, ha “megfelelő környezetbe kerül), hogy nem kell elmenni. Az ilyen emberek koldusrongyokká tépik magukon Isten képének és hasonlatosságának a ruházatát. Torz — vagy semmi — hitet hordoznak szivükben s mutatnak gyermekeiknek. . . . Nekem van otthon, szép Magyarország elszakított területén, egy kis unokaöcsém. Iskolába jár. Oláh iskolába. Szülei nem akarták azt, hogy a gyerek magyaros érzelmei miatt bajba kerüljenek. Ezért arra tanították, hogy ha kérdi valaki, milyen nemzetiségű vagy, mondjad azt, hogy református vagyok. S eljött a szeptemberi beiratkozás ideje. Az oláh tanító megkérdezte a gyermeket, milyen nemzetiségű vagy ? A gyermek bátran felelte: Református vagyok! Nem ártott senkinek, de nem tagadta meg szüleit. Amerika nekünk kenyeret ad. Hálával tartozunk ennek a hazának. Nem ember, az, aki tiszteletlenül viselkedik törvényeivel szemben. Gyermekeink talán már nem fogják úgy tudni a magyar szót, mint mi tudjuk. De az angolul is megtanítható és megtanulható, hogy magyar református vagyok. Olyan kincsnek vagyok a büszke örököse, amelyért az én vér szerinti őseim szenvedtek, küzdöttek, nélkülöztek, vagy halálba mentek. Olyan kincsnek, amelynek megbecsülése, hasznosítása nem érdem, de kötelesség. Az a gyermek, aki ezt a kötelességet híven betartja s annak a magyar családnak a leszármazottja, amely ezt az érzést hordoza szive rejtekében, magyar marad örökre. Nem másért, csak azért, mert magyar református maradt. De az a gyermek, akinek szivében a mindegyhit, vagy a semmihit csiráit fejlesztgetjük, az elfelejti magyarságát, mert elfelejtette magyar reformátusságát. Sőt, ha majd egy másik haza több pénzt lobogtat feléje, azt is le fogja tagadni, hogy valamikor Amerika kenyerén nevelték fel. Nem azokat tartom magyaroknak és embereknek, akik magyarul káromolják az Istent, hanem azokat, akik áldani tudják bármilyen nyelven a magyarok Istenét, hogy kenyeret adott az éhezők szájába, boldogságot derített a nélkülözők hajlékában és hazát adott a nagy útra induló magyar vándor számára. Az az Isten, aki ennyi áldást ad bűnös gyermekeinek is, nem félhitet és nem szokáshitet, hanem egészhitet érdemel. Nem ökölbe merevedett, de imára kulcsolt kezet. Aki kevesebbet nyújt feléje, az nem üt, hanem önmagát szegénviti meg.
