Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-10-01 / 10. szám
16 SZÉPIRODALOM A MENEKÜLÉS EGYPTOMBA. Lagerlőf Zelma után magyarra fordította: Osváth Kálmán. Sok, sok esztendővel ezelőtt volt egy rettenetes magas és roppant öreg pálmafa távol keleten a sivatagban. Akik csak átvonultak a pusztaságon, egytől - egyig kénytelenek voltak megállani a csodájára, mert sokkal magasabb volt, mint a többi pálmák s azt szokták mondani róla, hogy bizonyára még az obeliszkeknél és a gúláknál is magasabb. Egyszer, amint ez az égretörő pálmafa magában ott álldogálva a sivatagot ügyelte, olyasmit vett észre, ami annyira bámulatba ejtette, hogy hatalmas lombkoronája elkezdett bólintgatni hajlékony törzsén. A pusztaság vége felől két ember közeledett felé. Még olyan messze voltak, amennyiről a teve is csak hangyának látszik, de bizonyosan két ember volt. Kettő, a pusztában járatlan. Mert a pálma ismerte a sivatag lakóit. Az egyik férfi, a másik asszony. Nem volt se vezetőjük, se teherhordó állatjuk, se sátruk, se tömlőjük. — Ezek, — szólott magában a pálma, — nyilván vesztökre jöttek ide. És figyelmesen körülnézett. — Csodálkozom rajta, — folytatta azután, •—• hogy az oroszlánok még nem termettek itt, hogy zsákmányul ejtsék őket. De egyelőre hírmondójuk sincs. Pusztai rablót se látok egyet sem. De majd bizonyára megjelennek. — Százszorosán halálfiai, ■— töprengett tovább a vén fa. — Oroszlánok felfalják, kígyók megcsipik, szomjúság elepeszti, vihar homokkal betemeti, utonállók megölik, nap megszurja, félelem megemészti őket. Aztán másra akarta terelni a gondolatait, mert ezeknek az embereknek a sorsuk elszomorította. Ámde a körülötte elterülő sivatagban nem volt olyasmi, amit már évezredek óta ne ismert s figyelemmel ne kisért volna. Semmi sem érdekelte hát s azért kénytelen-kelletlen megint csak a két vándorra gondolt. — A szárazságra meg a viharra esküszöm — szólt az élet két legveszedelmesebb ellenségére hivatkozva, -— hogy annak az asszonynak van valami a karján! Sőt azt hiszem, ezek a balgatagok kis gyermeket visznek magukkal. A pálma, mely — mint az öregek többnyire, — messzelátó volt, csakugyan jól látott. Az asszonynak valósággal gyermek volt a karján. Gyermek s fejét a keblére hajtva aludt. — Az apróságnak még elégséges ruhája sincs, — tűnődött tovább a pálmafa. — Látom, amint az anyja fölemeli a köntösét és beletakarja. Nagy sietségében ágyából kapta föl s úgy rohant el vele. Immár értem az egész dolgot: Ezek menekülők. — De mégis balgatagok, — fűzte tovább gondolatait. — Ha csak valami jó angyal nem oltalmazza őket, okosabban teszik vala, ha az ellenség kényére bizzák magukat és nem jönnek ide a sivatagba. Képzelem, mint történt az egész. A férfi dologhoz látott, magzata a bölcsőben szendergett. Az asszony kifordult vízért s az ajtótól egy-két lépésnyire észrevette, hogy az ellenség pusztitva, dúlva közeleg. Visszaosont, kicsinyét fölkapta, férjére rákiáltott, hogy kövesse és elmenekült. Aztán napokhosszat rohantak s bizonyára nem aludtak egy szikrát se. Igen, minden igy történt; de mégis a’ mondó vagyok, hogy ha csak valami jó angyal nem oltalmazza őket... — Rémületükben se fáradságot, se egyéb szenvedést nem éreznek, de szemeikből látom, hogy szomjasak. Jól tudom, milyen a szomjas ember arca. S amint a szomjúság eszébe ötlött, sudár törzse görcsösen megrázkódott s
