Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-10-01 / 10. szám
17 tengersok hosszú levele úgy összesodródott, mintha csak tűz fölé tartották volna. — Ha ember volnék, — monda, — sohase mernék idejönni a sivatagba. Istenkisértés itt még csak megjelenni is, föld mélyébe, soha ki nem száradó erekhez lenyúló gyökér nélkül. Itt, ahol mindent veszedelem fenyeget. Még a pálmát is! Még a magamfajta pálmát is! Ha tanácsot adhatnék nékik, arra kérném, hogy térjenek vissza. Az ellenségeik sohase lehetnek hozzájuk olyan kegyetlenek, mint a sivatag. Talán azt hiszik, hogy a sivatagban könnyű az élet. De én tudom, hogy egyszer-másszor jó magam is alig maradtam életben. Még emlékszem reá, hogy fiatal koromban a forgószél betemetett homokheggyel. Hajszálon múlt, hogy el nem vesztem. Ha elveszhettem volna, ez lett volna a végső órám. A pálma csak gondolkodott tovább, még pedig hangosan, ahogy az öregek szoktak. — Valami csodálatosan dallamos zugás rezeg át a koronámon,. — szólt. — Reszket valamennyi levelem. Nem tudom: olyan különös érzés tölt el e szegény idegenek láttára. Ez a bánatos asszony olyan szép. Újra emlékezetembe idézi a legnagyobb csodát, amit átéltem. S amig levelei élénk ütemben zengtek, eszébe jutott, hogy egyszer hajdanában két fejedelmi vendég látogatta meg ezt az oázt. Sába királynéja jött el s vele bölcs Salamon. A szép királyné országába igyekezett vissza és a király egy darabon elkisérte. S mielőtt elváltak volna, igv szólt a királyné: “Ennek az órának az emlékezetére egy datolyamagot dugok a földbe s azt akarom, hogy pálma nőjjön belőle. Pálma, amely addig fejlődjék és éljen, amig Juda tartományában Salamonnál nagyobb király nem támad.” így szólt s a könnyeivel megáztatott magot elrejtette a földbe. — Mi lehet az oka, hogy ez éppen ma jut az eszembe? — kérdezte magában a pálma. — Talán ez a szép aszszony arra a felséges királynéra emlékeztet, akinek a szavára nőttem fel és éltem mind e mai napig? — A leveleim, — úgy hallom, — mind jobban zugnak s olyan fájdalmasan, mint a halotti ének. Mintha csak azt jövendölnék, hogy az élők közül valaki elköltözik. Jó, hogy tudom, hogy az a valaki nem én vagyok, mert én nem pusztulhatok el. És elhitette magával, hogy a leveleinek siralmas dallama a két vándornak szól. Bizonyára maguk is azt hitték, hogy közel a haláluk órája. Látszott az arcukon, amint az utón szanaszét heverő sok tevecsontváz közül egy mellett elhaladtak. Látszott a tekintetükön, mellyel egy-két, fölöttük elrepült héját kisértek. Nem is lehetett különben. El voltak veszve. A vándorok a pálmát, meg az oázt megpillantván, sietve tartottak felé. De amikor végre odaértek, kétségbeesve rogytak a földre, mert a forrás kiapadt. Az asszony kimerültén letette gyermekét és sirva a forrás szélére ült. Férje odaroskadt mellé s mind a két kezével verte a száraz földet. A pálma hallotta, amint egymásközt arról beszéltek, hogy el kell veszniök. Beszédükből azt is megértette, hogy Heródes király valamennyi kéthárom éves fiúgyermeket megölette, attól való félelmében, hogy a zsidóknak várvavárt hatalmas királya megszületett. — A leveleim mind jobban zugnak, — gondolta a pálma. — Ezeknek a szegény menekülőknek nemsokára üt a haláluk órája. Azt is megértette tőlük, hogy a sivatagtól mindketten féltek. A férfi azt mondta, hogy jobb lett volna otthon maradniok és a pribékekkel szembeszállniok, ahelyett, hogy elmenekültek. Úgy könnyebben meghaltak volna. — Majd csak megsegít az Isten! — biztatta az asszony. — De hisz magunk vagyunk a fenevadak, meg a kígyók között! — szólott a férfi lemondóan. — Se eledelünk, se italunk, hogyan segíthetne hát rajtunk az Isten? Kétségbeesésében megszaggatta a ruháját s arccal a földre borult. Végképpen elcsüggedt, mint az olyan ember, akinek a szive halálos beteg. Az asz-
