Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-05-01 / 5. szám

16 SZEMLÉLŐDÉS “Ahol elnyomják a nemzetiségeket.” Magyarországról szokták mondani. Magyar iskolákban, magyar pénzen felnevelt né­mely megvadult oláhok, szerbek, tótok ál­landóan kiabálták. Scotus Viatorok a kül­földdel is elhitették. Az ország felosztásá­nak is ez volt egyik főoka. Sokszor szinte még mi is hajlandók voltunk elhinni. Mert az igazságot hazugsággal és nagy hanggal is lehet pótolni valameddig. Természetesen csak valameddig. A szomorú tény azonban az, hogy minket nyomtak el a nemzetisé­gek, idegenek. Számarányukat sokszorosan meghaladó százalékban jutottak be a leg­előkelőbb állásokba. A külképviseletben pl. alig voltak magyarok. Magyar nevüek még kevesebben. Ott mindenki jó volt, csak a magyar nem, törzsökös magyar. Ezért tar­tottak bennünket germán, vagy szláv fajta népségnek. Előkelő állami hivatalokban, magas egyházi méltóságokban idegenek ül­tek. Mert a magyar szerény és rövidlátó. A magyar nem törtet, nem fitogtatja eré­nyeit, amikhez pedig az idegenek annyira értettek. S attól meg könnyekig megható­dott, ha egy ... iu, ... vies, ... nek, ... ich, ...och, ... er szótagokkal végződő zeng­­zetes “magyar” nevű urak kivágtak néha egy háromszinü beszédet. Ezek az igaziak! Azt gondoltuk volna, hogy a nagy összeomlás után meg fog változni a hely­zet. U. n. nemzetiség hírmondónak is alig maradt azon a területen, amit meghagy­tak. Meg aztán a közmondás szerint maga kárán tanul a magyar. Tanul bizony a me­sében, de nem a valóságban. Csak a tan­dijat fizeti szorgalmasan, legutóbb országá­nak kétharmadát, de a leckét nem tanulja meg. Az összeomlás után először a Kohn­­ok, Kiéinek, Landlerek, Grünök, stb. díszes társasága ült a nyakára. Azután felébredtek a magyarul is majdnem jól tudó Fridrichek, Hallerek, ... szky, ... vies szótaggal vég­ződő nevű, mellöket verő idegenek, akik magyarságuknak ólmos botokkal adtak na­gyobb nyomatékot. Ők képviselték a ma­gyart. Letűnt ez a korszak is valamennyire, de azért még sem tanultuk meg a leckét. Még mindig idegenekre van szükségünk. Az állami hivatalokba már kezdenek ma­gyarok is bejutni, hanem az egyházi, ért­jük a róm. kath. főbb egyházi állásokba még mindig idegenek kellenek. Egy Blum, Szapucsek, Hannauer, Glattfelder. Mert a nevében is, szivében is magyar róm. kath. pap csak plébánosnak jó. Arra, hogy huzza az igát, törje az ugart. Püspöknek, prímás­nak azt kell betenni, aki nem magyar. Kü­lönösen a hercegprimási méltósággal kap­csolatban ez már szinte hagyomány kezd lenni. Sőt még újabb divat is lábra kezd kapni. A pápa őszentsége egyszerűen kine­vez magyar állami méltóságot is jelentő egyházi állásba valakit. Az államfő fő­kegyúri jogának semmibe vételével egy­szerűen belenyúl a legtapintatlanabbul egy souverain állam belügyeibe. És még elő mernek állani egyesek — akik pedig mago­kat magyaroknak vallják — a pápai jogta­lan eljárás igazolására! Mikor a nagyvára­di magyar római katholikus püspökséget egyszerűen megszüntette ugyanaz a pápa őszentsége, akkor félj aj dúltak. A pápa ma­gyar ellenes politikát üz! Most nem azt cselekszi? Legközelebb majd Ottót fogja trónra segíteni. Természetesen az magyar, mert ahogy a fáma mondja, tán még ért is magyarul. Igen, “a magyarok elnyomják a nemzetiségeket.” A Vatikán titkai. XI. Pius pápa hozzájárulását adta ahoz, hogy a vatikáni könyvtárban lévő összes kéziratokról és könyvekről jegyzéket csináljanak. A nagy munkát, amelyet a több százezerre rugó kéziratoknak, kódexeknek, könyveknek át­tanulmányozása és lajstromozása igényel, egy közös bizottság fogja végezni, amely részben a könyvtár vezetőiből, részben pedig a Carnegie Foundation által ki­nevezett szakértőkből áll. A vatikáni könyvtár jelentős része a múltban hoz­záférhetetlen volt a külvilágra nézve, s az időszerű lajstromozással ez az állapot meg fog szűnni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom