Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-05-01 / 5. szám
17 SZÉPIRODALOM MINDIG SÍRVA Irta: Bagdy István Ahol magyar szív van. Valahol egy magyar szív van, Dobbanjon meg rája: Csonka lett a magyar nemzet Régi nagy hazája. Ahol csak egy magyar ajk szól, Panaszolva mondja, Amerre egy magyar fa van, Ezt suttogja lombja. Szellő , vihar ezt sikoltsa, Csillag ezt hirdesse, Bánat nélkül ne maradjon Magyar lélek egy se. Boruljon a hármas halom S a négy folyó gyászba, Mig csak megint eggyé nem lesz Magyarok hazája. Himnusz. Isten, ki ur vagy világok felett S porig aláztad ezt a nemzetet: Hallgasd meg. hogyha feléd száll imánk: Éles kardod többé ne vond ki ránk. Ha vétkeztünk, Uram, sokat nagyot Megbüntetett két sujtoló karod. Hitünket már több próbára ne tedd, Fordítsd felénk áldó tekinteted. S hol élnünk kell, a sors ha ver, ha áld, Óh! add vissza az elveszett hazát. MÁRCIUS 15. NEW YORKBAN. Irta: Tarczay Erzsébet dr. A Kossuth zarándokok közül igen sokan megirták visszaemlékezéseiket különböző óhazai lapokban. Alábbi kis tárca a miskolci Magyar Jövő c. napilapban jelent meg. Szerzője, úgy tudjuk, a miskolci ref. leánygimnázium egyik tanárnője. íme a közlemény: Több szép március 15.-ét éltem át. Sokat idegennyelvü faluhelyen, mikor még csak könyvekből hallottam e nap felöl és ereklye volt a házban egy egyetlen nemzetiszin szalag. Néhányat békében, idegen városban, hol dacos dolog volt a nemzeti kokárdát kitűzni s vele lemenni az utcára. Egyet háborúban, szintén idegenben, hol exoticum volt a tábori istentiszteleten a Himnuszt hallgatni. És a legutóbbi szépet odaát, Newyorkban. Idegen föld az is, de a környezet, az örömtársak, az érzés magyar volt. Egy odatévedt magyar nemzet, az amerikai magyarok közt telt el ez a nap. Hideg idő volt, hogy józanok, higgadtak maradhassunk. Napos idő volt, hogy jókedvet hozzon ránk. Szeles idő volt, hogy elhordja az ünneprontó hangokat a fejünk felől. Az egész környék magyar lakossága bejött ezen a napon Newyorkba, hogy résztvegyen a szoborleleplezés ünnepén. Lassan megindul a menet. Elsők vagyunk mi, a pilgrimek, mint vendégek. Sokan öltöztek diszmagyarba; róluk nem tudja az amerikai, kik és mik lehetnek. Megbámulják őket, mint a csizmás gazdaembereket is. Hét kilométert megyünk, mig odaérünk a Riverside Drive-ra, azaz folyóparti sétányra. Az utszélen rengeteg ember. Sok köztük a magyar, kik éljenezve, sírva, kendőlobogtatva néznek minket. Rengeteg rendőr tart rendet. Az utunkra torkoló mellékutcákban az egyes küldöttségek várják a csatlakozást. Táblájuk mutatja, honnan jöttek. Legszebb csapat a független református egyház sok fekete taláros papja a magyar zászlóval és a philadelphiai magyar asszonyok kis csoportja magyar ruhában, vig kedvvel, éljenző ajakkal. A szobor előtt csoportosulnak a magyarok. Amerikaiak és zarándokok. Már összekeveredtek, együtt beszélgetnek. Várják a szónokokat, érdeklődnek kilétük iránt, nem értik, miért beszélnek hozzájuk, a magyarokhoz, angol nyelven. Látszik rajtuk, hogy jól esne nekik hazai hangokat hallani. A szél türelmetlenebb, mint az ember. Szelesen bontogatja a szobrot fedő leplet. Majdnem T
