Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-02-01 / 2. szám
16 — Aztán egyik rabszolgám nyergeit lovat fog tartani a pálmásban. Mire észreveszik, már nem érhetnek utói bennünket. A chayda törzs nagy örömmel várja uj főnöknőjét s ifjaink kardjai élesek, ha odáig merne valaki követni bennünket. Az asszony folyvást mosolygott. Édesen, igézőleg. — Aztán?... — Aztán, élni fogjuk azt az életet, melyet az énekesek énekelnek a rozó hangjai mellett. Én és törzsem még gondolatainkkal is csak téged szolgálunk... Erős kiáltás zavarta meg a beszélgetést. — -.Qui vive... — Most váltják fel az őröket. Mennem kell. Néhány perc múlva úgy tetszett a nyitott ablaknál maradt asszonynak, mintha lódobogást hallana a nagy csendben. Csak halkan, enyészöen. — Most megy! — susogta. — Minden éjjel átlovagolja a harminc kilométert. Ide tizenöt, vissza is annyi... Dacol mindennel értem. Az őrök golyóival, az éjszaka ragadozóival... Megismerte a chayda törzs főnökét. Meg is szerette fiatal szive teljes erejéből. Az őrnagyot sohase szerette. Szülei kényszeritették a nála jóval idősebb, durva afrikai katonához. — Elég volt öt év mellette, itt, ebben az elhagyatottságban. A többi tiszt nem hozta ide feleségét.... — susogta. — Vége. Élni fogom a szabad törzs szabad életét. Szeretem és vele megyek. Becsukta az ablakot. Hirtelen támadt hűvös szél jelezte, hogy közeledik a reggel. * Az arab rozók, sípok, tam-tamok siketitő zaját tulharsogta a trombitarecsegés. Megkezdődött az ünnepély L. tábornok tiszteletére. A saharai lovascsapatok diszszázadai egymásután vágtattak el a tábornoki diszsátor előtt. Utánuk jöttek a tevés századok, aztán az egybegyült barátságos arab törzsek lovasjátéka. Brieux őrnagy felesége nem figyelt a vágtató lovasokra. A fuvóhangszerek siketitő lármáját se hallotta, pedig azt csaknem elviselhetetlenné fokozta a teveorditás. A felvonuló törzsfőnököket nézte. Az első sorban lovagolt egy piros burnuszos férfi. Gyönyörű, hollószin ménje a tábornoknak is feltűnt. — Ki az a kaid? — kérdezte a körülte álló tisztektől. — Ben-Achmed! — sietett válaszolni Brieux őrnagy. Egyik chayda törzs főnöke. Hanem arra már nem figyeltek, hogy mikor a főnökök megfordították paripáikat, hogy a tábornok előtt szélsebesen elvágtassanak, — az a piros burnuszos arab már nem volt köztük. Az szép csendesen ügetett a pálmás felé. Ha észrevették is, ki törődne ilyenkor egy emberrel. Hanem az őrnagyné, az törődött vele. Intett néger szolganőjének s megindult ő is a pálmás felé. A szolganő majd holtra rémült, mikor a chayda törzsfőnök szó nélkül átölelte úrnőjét s a készen tartott lóra emelte. Azután elvágtattak. Megzavarodva tért vissza. Szeretett volna az őrnagy közelébe férkőzni, hanem ez csak akkor sikerült, mikor az erődbe visszatértek. Akkor sem mondhatott semmi újat. Az őrnagy asztalán hagyott levél mindent megmagyarázott. Néhány perc múlva Brieux őrnagy egy csapat lovas élén vágtatott a szökevények nyomában. — Nem menekülhetnek! — mormogta dühösen. — Hatalmas előnyük van ugyan, de az asszony nem bírja sokáig a lovaglást pihenés nélkül. Elérték a homokréteget. Addig tart az élet. Azontúl már nincs növény, nincs állat. Csak duvad — éjjelenként. Az már a sivatag. Jobbról a nagy Atlaszok kéklenek, balról s előre végtelenbe vész el a szem. Az izzó hőségben aranyszínű pontocskák hullámoznak a szem előtt. A ködszerü látóhatár közel jön s vibrál, rezeg. A homok csillog, ragyog, vakít.