Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-02-01 / 2. szám
15 SZÉPIRODALOM ISTENÍTÉLET Irta: LEGIONER (Gerenday László.) Az ügyelő sergent parancsszavára kioltották az utolsó lámpát is. Elsötétült az erőd. Hanem az udvar világos maradt. Azt megvilágította a tele hold. A falakon kívül mozdulatlanul álló őrök sötét szilhuettjeí beleolvadnak az éjszakába. — Feltüzött bayonettejeik megvillannak néha. Csak egy pillanatra. Mikor a. holdnak valamelyik kósza sugara végig fut rajtok. A közeli pálmás sötét tömege mögül felbukkan a pásztorcsillag. A többiek, mintha restellnék fényüket, szelidebb vibrációval ragyognak. Az égboltozat odakölcsönzi színét az aluvó földnek. Kék az ég, kék a föld, kék a párás, ködbe vesző levegő is. A trombitahang után egy pillanatra csend támad. Aztán, mintha csak az lett volna az ébresztő, megszólal a sivatag. Előbb a sakálok, aztán néhány hiéna. Egyszer-egyszer elcsendesiti őket a párduc kurrogása. A pálmás felől nem hallatszik zaj. Ott csendes minden. A kis patak beszélget csak, halkan, csendesen, a ráhajló fűszálakkal. Ott nincs sakál, nincs vadállat. Jó is. A pálmák homályában ember rejtőzik. Egy faderékhoz támaszkodva néz az erőd felé. Az őrök járását vizsgálja. Mellette hatalmas, cifra nyergü ló áll. Az is az erőd felé néz magasra tartott fővel. Egyszerre halkan nyihogni kezd. Megérezte az erődbeli paripák szagát. Gazdája lassan beszél hozzá. — ...szt. Csendesen. Még figyelmessé lesznek az őrök. A paripa, mintha értené az emberi beszédet, elhallgatott. A férfi leveti bő, fehér humuszát s ráteszi a ló nyergére. Aztán térdre ereszkedik s az alacsony bokrok védelme alatt megindul az erőd felé. Nesztelenül, a legkisebb' hang nélkül. Oh, a sivatag fiai tudnak a bokrok közt is zajtalanul csúszni, mint a kígyók. A pálmás felőli őr semmit se láthat. A „halfa” bokrok megvédik a közöttük csuszót. Azt se veszi észre, hogy egy magas, arab ruhás férfi átveti magát az erődöcske alig másfélméteres vályogfalán. Nem is veheti észre. Az az arabruhás férfi egész az erőd széléig csúszott a bokrok közt s akkor megvárta, amig az őr megteszi harminclépésnyi sétáját. Csak akkor ugrott. Bent már nem kell félnie. A fal sötét árnyékában keresztülvergődhet az elhagyott udvar másik felére. Ott van Brieux őrnagy lakása. Úgy látszik, nem először teszi meg ezt a veszedelmes utat. Tudja a járást. Egy ablakot halkan megkopogtat, aztán vár az épület árnyékában. Az ablak felnyílik. Úgy látszik, az se először nyílik fel ilyenkor. Fehér pongyolás nő hajol ki. Előre nyújtott keze a homályban még fehérebbnek tetszik. Az éji látogató ajkaihoz vonja, s elhalmozza csókjaival, — ameddig a visszahajló pongyolaujj engedi. — Ben-Achmed. Én félek. Egyszer észrevesznek az őrök s akkor mi lesz velem, ha téged lelőnek. A fiatal arab halkan nevetett. — Ne félj, úrnőm. Ben-Achmed kaidnak erősek az izmai. Tud nesztelenül csúszni a bokrok közt, mint a kigyó s megvárja mindig, mig az őr másfelé fordul, akkor ugrik a falon át... Az asszony egészen kihajolt. A fiatal arab most már az ajkát is megcsókolhatta. — Mikor tartják meg a nagy ünnepséget? — Hétszer jön még fel addig a hold — felelte az asszony. Az arab virágos stílusában beszélt ő is — önkénytelenül. — Még hétszer jövök hát éjjelenként, hogy láthassam fehér arcod s csillagszemeidet. Az asszony szerelmesen mosolygott. — Aztán?....
